Gondoltam, megosztok veletek egy műhelytitkot, illetve magát a műhelyt, melyben a titkok születnek: ez itt az édesapámtól megörökölt szekreterem, mely már több könyvem megszületésében is hűséges társamnak bizonyult.

A Ragnarök írása közben még csak a két baloldali rekeszt használtam, amúgy mindenféle régi füzetek, újságok, jegyzetpapírok tárolására szolgált (nagy előnye, ugye, hogy be lehet csukni, elfedve vele a rendetlen zsúfoltságot). Aztán a feleségem idén tavasszal azzal lepett meg, hogy teljesen kiürítette, mondván: rendezzem be az Anjoukhoz, hogy a lehető legnagyobb odafigyeléssel tudjak először jegyzetelni, majd írni is.

Így aztán most ez afféle privát Batman-barlang, igazi Anjou-szentély: jobboldalt, illetve a kép bal felső sarkában csupa XIV. századról szóló szak- és ismeretterjesztő irodalom található, a baloldali rekeszekben a teleírt jegyzetfüzetek, az internetről kinyomtatott segédanyag (pl. a korabeli adókról, vándorlási szokásokról, istenítéletről vagy épp a középkori levélírás művészetéről), a Szent György Lovagrend alapító tagjainak listája, számos Anjou-kori személy (királyok, bárók, lovagok, nemesasszonyok) életrajza, és persze az Anjouk I. kötetének szinopszisa. Ezeken kívül minden rendszer nélkül tollak, Bátor Attila levendulás zsákocskájában őrzött pendrive, reneszánsz magyar kártya, sárgaréz nemesi lánc és kétélű tőr (hagyományőrző felszerelésem részei). Szeretek itt dolgozni: már a bútor illata is elbódít, kiragad a mindennapi közegemből, és kedves világomba, az általam elképzelt középkorba repít.

Akiről még nem szóltam, az ő, ott, a kép centrumában: az én kedves, hűséges útitársam, a kisteljesítményű minilaptopom, amelyről még a kártyajátékokat meg az aknakeresőt is letöröltem, hogy kizárólag az írásra használjam, ne csábítson el, ne zökkentsen ki semmi más. 2008 óta volt elengedhetetlenül fontos munkaeszközöm, a legtöbb regényemet (köztük az összes eddigi saját nevemen publikált könyvemet) rajta írtam meg, sőt még Prágába is velem jött, ahol a Sub Rosa tanulmányútjának naplóját vezettem rajta.

Éjjeleket, kora hajnalokat, egész napokat töltöttünk együtt hat hosszú éven át. Közben lassanként amortizálódott szegény, de sokáig kitartott: előbb a jobb navigációs billentyűje mondta fel a szolgálatot, aztán valamiért nem akart kikapcsolódni, és mindig ki kellett lőni a munkanapok végén. Tavaly már a töltője bemeneti foglalata is elkezdett vacakolni, és mivel az akkumulátora rég legyengült, tehát csak áram alatt működött a kis írógépem, az egész Ragnarököt úgy kellett megírnom rajta, hogy előbb ide-oda csavargattam, hajlítgattam a hálózati kábelét, és amikor végre "AC mode"-ba váltott, gyorsan megtámogattam pár könyvvel, tolltartóval, miegyébbel, hogy úgy is maradjon. Ezt az írás előtti napi rituálét idén ősszel, az Anjouk I. kötetének írása közben is kénytelen voltam folytatni, de sajnos láttam, hogy egyre rosszabb a helyzet.

Végül 2014. december 4-én, csütörtökön, pont aznap, amikor ez a kép készült, végleg jobblétre szenderült szegény kis írógépem. Bekerül a relikviáim közé, hiszen eszem ágában sincs megszabadulni tőle, és most már azt is tudom, mit kérjek a Jézuskától a fa alá...