2016. jún 29.

Szerkesztői szubjektív: Az utolsó tartományúrig

írta: Bíró Szabolcs, a székirodalmár
Szerkesztői szubjektív: Az utolsó tartományúrig

Peiker Éva véleménye az Anjouk c. regénysorozat általa szerkesztett III. részéről

Amikor kedves szerzőnk, Bíró Szabi a Könyvhéten boldogan az orrom alá dugta aprócska kameráját, hogy megválaszoljam a kérdését, mit is szeretek a legjobban a könyvünnepben, nem volt időm felelni. Pedig abban az egy órában, amíg az aláírásáért sorakoztak a lelkes olvasók, végre képes lettem volna szavakba önteni az érzést. Az írók és az olvasók találkozását látni mindig örömteli dolog, de amikor egy hölgy lóhalálában az Athenaeum standjához vágtatott, pajkosan megfeddve a vadalmaként vigyorgó szerzőt, hogy a kisfia már tűkön ülve várta az Anjouk folytatását, a tanulásra sem tudott figyelni, hát hogy lehet ilyen cliffhangereket hagyni a könyvek végén, ejnye… Na, ennél jobb pillanat egy könyves számára kevés akad.

anjouk3_fejlec2.jpg
Az utolsó tartományúrig Bátor Attila templomos lovag bosszú-trilógiájának befejező része, a (majdani) 15 részes sorozatban egy kerek, különálló kis egész. A történetet lezáró pont után az olvasó megborzong, de nem szusszanhat, valami véget ért ugyan, de a folytatás ígérete hívogatóbb, mint valaha. Hiszen szerzőnk tudja, mitől döglik a légy, hogyan adagolja az izgalom/szerelem/ármány/kaland tökéletes egyvelegét olyan arányban, hogy az olvasó teljesen belemerüljön a Bíró-világba, szinte észrevétlenül.

Az első két rész, a Liliom és vér és a Lángmarta dél is a szívem csücske, de szerkesztőként igazán annak örülök, hogy a cselekményszálak egyre kidolgozottabbak, a jellemfejlődések egyre emberibbek, a karakterek pedig egyre hitelesebbek lettek, és lesznek minden egyes alkalommal, amikor a hamarosan jubiláló Szabi klaviatúrát ragad. Ugyanakkor a könnyedebb, a műfaj korlátai által nem feszélyezett stílus az, ami miatt az Anjouk a leginkább kiemelkedik a szokványos, olykor nehézkes, „poros” történelmi regények közül, és lebilincsel fiatalt és öreget egyaránt. A szereplők pedig egytől egyik „élnek”; Anjou Károly összetett karaktere, Erzsébet királyné ifjonti elszántsága, Gutkeled Miklós embertelen kegyetlensége, Lackfi István mókás rettenthetetlensége mélyen emlékezetünkbe vésődik, no és főhősünk, Bátor Attila, akit a pokol legmélyebb bugyraiba taszít a szerző…

Szabi nem viccel, ha mégis, szinte látom, ahogy kajánul mosolyog, de az írásban nem ismer tréfát. Én sokat tanulok tőle. Például azt, hogy lehet ma úgy alkotni, politikai felhangtól mentesen, hogy az ember büszke legyen a múltjára. Meg azt, hogy a lelkesedés, az írás szeretete most, a 21. században is lehet fertőző, két Facebook-poszt között akár a kamaszoknak is beficcenhet egy kis 14. századi irodalmi kalandtúra. És azt is meg kell jegyeznem, hogy Bíró Szabolcs ösztönös dramaturgiai érzékének hála a befejezésnél, a legfeszültebb pillanatban bedobott csavart olvasva újfent ráébredtem, hogy igen, én is nagyon várom a következő részt. 2017 tavasza…

Szabi, szeretünk, gratulálunk, és persze addig is, Non nobis Dominére fel!*

(* Már zajlik a Non nobis Domine javítása, átírása, teljes átszerkesztése, hogy az egykötetes, vadonatúj változat az Anjouk hivatalos előzménytörténeteként, az Athenaeum Kiadó gondozásában mielőbb napvilágot láthasson.)

Szólj hozzá

vélemény ajánló szubjektív regény történelem utolsó középkori próza történelmi szerkesztő recenzió trilógia szerkesztői székirodalom Attila Éva Az Róbert Bátor Károly Bíró Szabolcs Anjou Athenaeum Anjouk Peiker tartományúrig székirodalmi középor