Bíró Szabolcs:
Ősz lovag köszöntése

Megérkeztél. Hajtsd meg fáradt fejed.
Szemed olaja fénytelen, halántékod, tán
észre sem vetted, mily régóta deres.
Fáradt vagy. Pihenj. Megteheted.
Itt már senki nem ró meg érte, senki
nem hív ölni mélybe, támadni hegyet.
Langyos a víz. Enyhet ád. Feküdj bele.
Nézd: tenyered kérges, arcod ráncos,
tested sosem múló, rút sebhelyekkel tele.
Mosd le mind. Vért, bánatot, megannyi bűnt.
Szabadulj démonaidtól, ide nem kell
lelkiismeret. Ha szólna rád, már ne tűrd!
Ne aggódj. Ne félj. Elfogyott mind a feladat.
Senki sem keres támaszt aszott válladon.
Végre önző lehetsz. Végre lehetsz önmagad.
Csodálkozol, hogy végül itt kötöttél ki?
Hisz tudod az ős törvényt: Aki embervért ont,
annak vére ember által ontassék ki.
Valahol épp most ássák el porhüvelyed.
Elébb még kifosztották erszényed, teli zsebed,
lelopták rólad a sodronyt, levágták gyűrűs ujjaid,
letépték nyakadról a medált – rajta családi címered.
Valaki majd szemrebbenés nélkül olvaszt belőle dénárt.
De most még álszent módon dadognak sírod felett imát.
Hát érdemes volt értük küzdeni, vállalni a halált?
Dehogy. Gyere, üssünk csapra egy hordó vöröset.
Röhögjünk a barmoknak aratott győzelmed felett.
Pecsételjük meg, hogy nekem adtad a lelkedet.

Ezeket mondta Lucifer, az álnok,
míg begyújtott gondosan az üst alatt,
s bugyogott, s forrt a víz a mélyben,
s a pokol lángjai fel, magasra csaptak. 

(Kisudvarnok, 2018. április 4.)