2018. ápr 15.

A krónikás előszava – alternatív prológus az ANJOUK c. sorozathoz

írta: Bíró Szabolcs, a székirodalmár
A krónikás előszava – alternatív prológus az ANJOUK c. sorozathoz

Annak idején meglepően sok fejtörést okozott számomra, mire ANJOUK c. sorozatomnak, azon belül is a Liliom és vér c. nyitó kötetnek sikerült kitalálnom egy igazán működőképes kerettörténetet, illetve egy átfogó képet adó prológust. Olyat, ami autentikusan is hat, emellett gördülékeny, jól mesélhető történetként is megállja a helyét. A fő problémám az volt, hogy az Anjouk nem Károly Róbert 1300-as spalatói partraszállásával, sem 1301-es megkoronázásával, de még csak nem is az interregnum, a trónharcok éveivel kezdődik. Mindezt ugyanis már megírtam a Non nobis Domine c. könyvem lapjain, amit a kezdetektől fogva az Anjouk előzményregényeként kezeltem, jelen sorozat pedig csak 1321-ben, Csák Máté halálának évében veszi fel a véget nem érő történet fonalát. A prológusnak tehát egy olyan rendkívül fontos funkciót is be kellett töltenie, hogy részletesen, mégsem szájbarágósan megismertesse az előzményeket azokkal, akik nem olvasták a Non nobis Dominét, és a történelmi háttérnek sem néztek utána.

Először az tűnt a leginkább kézzel fogható megoldásnak, ha a Képes Krónika lapjait idézem. Fogtam hát (vélhetően) Kálti Márk sorait, és bizonyos részek kihagyásával, más részek összevonásával szerkesztettem belőle egy prológust, mely A krónikás előszava címet viselte. Végül aztán sehogy sem tudtam megbarátkozni vele, hiszen csak a felvezetésre, az előzmények ecsetelésének kérdésére jelentett megoldást, a kerettörténetére nem (meg valahogy az is zavart, hogy nem saját anyag). Végül szinte magától született meg a számomra teljesen megfelelő megoldás, ami bekerült a Liliom és vér első oldalaira. Egyfajta kuriózumként azonban megtartottam az eredetileg szerkesztett szöveget is, ami az alábbiakban olvasható.

178520_2.jpg

A krónikás előszava

Henrik fiai János és Henrik bán, Újlaki Pócs fia Ugrin és sokan mások András király sérelmére VIII. Bonifác pápától kértek királyt. A pápa teljesítette kérésüket, és egy Károly nevű tizenegy esztendős fiút az Úr 1299-ik évében Magyarországra küldött, amikor András király még élt. Ezenközben az Úr 1301-ik évében Szent Félix napján András király a budai várban elnyugovék az Úrban, és eltemették Szent János evangélista egyházá­ban, a minorita testvéreknél.

András király halála után az ország bárói még ugyanabban az évben hamarosan két részre oszlottak olyanformán, hogy Máté, Amadé és Ugrin, akik az országban nagy hatalmú főemberek voltak, sok más nemes is, a gyermek Károlyhoz csatlakoztak, és királynak nevezték őt, de csak szóval, nem tettel. Porcs István fia Domokos, néhai András király tárnokmestere pedig és Miklós fia Demeter, Henrik fia Henrik, ezek az igen nagyságos urak, János kalocsai érsekkel, András egri püspökkel, Imre váradi püspökkel, Háb váci püspökkel, Antal csanádi püspökkel, Miklós boszniai püspökkel és Jakab szepesi püspökkel – aki a püspökséget a maga élete fogytáig kapta – július havában Csehországba indultak Vencel királyhoz, hogy vegye át Magyarország kormányát, mert ha az egyház adta királyt fogadják el, az ország szabad lakosai elveszítik szabadságukat. Ez a Vencel nem akart eljönni, de Rudolf császár leányától nemzett és született fiát, akit hasonlóképpen Vencelnek hívtak, a Morva folyó Csehország felé eső részén, egy Göding nevű faluban átadta a magyaroknak, természet szerint való királyukul; ott gyülekeztek össze az említett nemesek és püspökök, és levélbe foglalták, ezt hitükkel is megerősítették, azután nagy hangon Te Deum laudamust énekeltek, úgy fogadták el őt egy lélekkel. Elmentek Fehérvár királyi városába, ahol János kalocsai érsek a fentebb nevezett többi püspökkel együtt tisztességgel megkoronázta. Budán székelt az említett király, akit a magyarok Lászlónak neveztek, de a bárók egyetlen várat, egyetlen hatalmat vagy tisztséget, egyetlen királyi jogot sem adtak vissza neki, éppúgy, mint a gyermek Károlynak sem: de az ország egyik része Károlyt, a másik Lászlót nevezte királynak, de csak név szerint, nem pedig valósággal.

László atyja, Vencel király látta és megértette a magyarok leplezett ravaszságát, az Úr 1303-ik esztendejében számos sereggel bejött Pannóniába, egy ideig a Duna mellett, Pest körül tanyázott, magához vette László fiát az ország koronájával együtt, és Werner fia László budai rektort, vagyis bírót, és még másokat foglyul ejtvén békességgel visszatért a maga országába.

Eközben Henrik fiai és más nemesek Ottó bajor herceget hozták be Magyarországra királynak. Ez eljött, és az ország koronáját Venceltől elkérve, elhozta magával; az Úr 1305-ik évében elment Székesfehérvárra, hogy törvényesen királlyá koronázzák. Benedek veszprémi és Antal fráter csanádi püspök felkenték királlyá és a királyi koronával megkoronázták. Onnan Budára ment, és királyi díszben, fején a szent koronával, nagyszámú néppel lovagolt végig az utcákon és tereken, mutatva mindenkinek, hogy törvényes király. Tamás fia Bekével hamarosan Erdélybe látogatott, ott azonban László vajda elfogta, és sok napig láncon tartotta várában. Ily keservesre fordulván sorsa, kiűzték Magyar­országból.

Ezután az események során Werner fia László harmadik esztendőre kiszabadult Vencel király fogságából, és Csák fia Jánossal az éjszaka csöndjében bement Budára a szűz Szent Petronella napját követő csütörtökön, a zsidók zsinagógája melletti kapun. Hirtelen meg­támadta és megölte azokat a budai polgárokat, akik ellenségei.

Midőn tehát a gyermek Károly az ország támogatása nélkül tartózkodott Magyarországon, a minorita testvérek rendjéből való Gentilis fráter, Hegybeli Szent Mártonról címzett bíboros, az Úr 1308-ik évében a pápa teljes tekintélyével jött el Pannóniába. Békességben töltött egy esztendőt, majd az Úr 1309-ik esztendejében rettentő hirdetménnyel az ország nemeseit átok kötelékével kötötte meg, a szegényeket és gazdagokat is egyetemlegesen és szigorúan isteni kiközösítése alá vetette. Azokkal a nemesekkel cselekedte ezt, akik nem akarták a fent említett Károly királynak visszaadni a királyi és királynéi jussokat, és nem tekintették őt királynak. László erdélyi vajdát külön is kiközösítette, mert igaztalanul magánál tartotta az ország koronáját, melyet elvett Ottó hercegtől, amikor fogságra vetette. Amikor tehát ezek a nemesek a temetőn kívül heverve látták a halottak tetemeit, lelkük megkeseredett, megzava­ro­dott, és az Úr 1310-ik évében összegyűltek Pest mellett, a Rákos mezején, egy értelemmel elfogadták királyul a többször említett Károlyt, majd Fehérvárra siettek, és Szent István ünnepe után nyolcadnapra, csütörtökön, ünnepelve és örvendezve megkoronázták a szent koronával, amelyet László vajda visszaadott.

Az Úr 1312-ik évében Károly király saját hadával a Sáros nevű királyi várat ostromolta, melyet a hatalmas főúr, Máté megbízásából Miklós fia Demeter tartott birtokában; ez a Trencséni Péter fia Máté ezerhétszáz zsoldos lándzsást és majdnem minden erejét Demeter segítségére, a király ellen küldte, hogy erejükkel elűzzék a királyt a vár alól. Serege vezéréül az említett Demetert, továbbá a szépnek vagy nagynak nevezett Abát rendelte. Amikor a király meghallotta, hogy jönnek, azt gondolta, nem tud ellenük állani, visszavonult hát a Szepességbe, a szepesiek pedig hűségesen adtak neki lovasokat és gyalogosokat; a király ezekkel már bátrabban megtámadta ellenségeit. Eközben ezek Kassa városát kezdték vívni, hogy bosszút álljanak Amadé nádorispán haláláért, őt ugyanis Kassán a kassai németek ártatlanul megölték.

Amidőn felderítőik hírül adták a király jövetelét, otthagyták a várost, és nagy bátran a királyi sereg elé indultak. A király is meg ők is siettek, hogy a csatára alkalmatosabb helyet foglalják el, de azok hamarabb értek oda.

Eközben a király és serege egy völgyben a Hernád mellett meggyónt és föloldozást nyert, majd magához vette az Úr szentséges testét, és mindenképpen fel­készültek a halálra. Amazok meg – a béke legkeményebb ellenségei – fegyverbe öltöztek, és egy hegy ormáról hirtelen leereszkedtek az említett völgybe, harcra készen a király ellen. Szent Vitus és Modestus vértanúk napján, pénteken, a hegy oldalában oly kemény csata támadt, amilyen még nem volt Magyarországon a tatárok ideje óta. Ebben a csatában odavesztek a király familiárisai közül Porcs István fia Kakas, Bágen fia István, Tamás fia László, Aladár fia Jakab, Péter fia Mihály, Györke fiai Györke és Mihály, meg Péter beregi várnagy, csupa tekintélyes nemes.

Amikor Györkét, aki a királyi zászlót vitte, a zászló alatt megölték, a király zászlaja is odaveszett: a király a keresztesek zászlaja alatt harcolt tovább. A másik részen pedig Miklós fia Demeter és Aba, a sereg vezérei, továbbá Amadé két fia estek el hamarosan nyíltól halálra sebezve, és még igen sokan sérültek meg halálosan, itt vagy máshol fizették meg a halál adóját.

A király, noha az ő részéről többen estek el, mégis dicsőséges diadalt aratott. Hisszük és valljuk, hogy ezt Isten cselekedte.

Szólj hozzá

magyar regény történelem középkor előszó középkori próza történelmi prológus alternatív krónika székirodalom székirodalmi Képes