2018. máj 11.

Búcsú Prágától (novella)

írta: Bíró Szabolcs, a székirodalmár
Búcsú Prágától (novella)

Bíró Szabolcs: Búcsú Prágától

A férfi a Károly-hídon állt, Nepomuki Szent János szobrával szemben. Bambán figyelte a műalkotást belepő piszkot és a mártír pap emlékművét borító sűrű pókhálót. Egy légy vergődött a hálóban, erőtlenül, bizonyára már jó ideje beleragadhatott. Pillanatokon belül megjelent a pók is, és beledöfött az áldozatába.
A férfi ekkor tért magához kábulatából. Körbekémlelt a turistákkal, művészekkel és különféle árusokkal telezsúfolt kőhídon, és rájött, hogy Prágában van. Másra azonban egyáltalán nem emlékezett. Nem tudta, hogy kerülhetett ide, ahogy arról sem volt semmiféle elképzelése, hogy ő maga kicsoda. Ez pedig, döbbent rá, rendkívül zavarba ejtő tény.
Megpróbált emlékezni. Nem ment.
Először arra gondolt, hogy talán amnéziája lehet. Igen ám, de valamire akkor is emlékeznie kéne. Például az anyjára. Az apjára. A testvéreire, ha ugyan vannak. Nem volt benne biztos, de úgy hitte, legalább néhány képnek, emlékkockának be kéne villannia. Vagy érzésnek. Hangnak. Egy átkozott illatfoszlánynak, bárminek! Nem villant azonban semmi más, csak egy vaku, épp az arca előtt.
„Az Ördög vinnél el ezeket a japánokat, folyton ezt csinálják!” – dühöngött magában, majd a következő pillanatban úgy megörült a felfedezésének, hogy hangosan mondta ki:
– Hiszen erre emlékszem!
– Ez csupán egy sztereotípia – szólalt meg mellette egy fekete felöltőt viselő alak. A forró nyár ellenére nehéz szövetkabát, szintén fekete puhakalap és fekete bőrkesztyű volt rajta. Jobbjában fekete esernyőt lóbált lazán, akár egy sétapálcát.
– Hogy mondja? – kérdezte a férfi, aki semmit sem tudott. – Maga hozzám beszél?
– Önhöz beszélek, igen – mosolyodott el a fekete felöltős. – És azt mondtam, a mindent lefényképező japán turista csak egy sztereotípia. Nem emlék. Emlékei ugyanis… Sajnálom, hogy épp tőlem kell megtudnia, kedves uram, de emlékei nincsenek.
A férfi maga sem tudta, hogy a meglepetése vagy a rémülete nagyobb-e, miközben újból végignézte az alaposan beöltözött alakot. Két kérdés merült fel benne: hogy vajon ki lehet ez az ember, aki ismeri a gondolatait, és hogy miért nem sül meg a sok ruha alatt. A másodikra kérdezett rá először:
– Fázik, uram?
– Ne vicceljen velem, hogy valóban ez érdekli!
– Akkor hát ki maga?
– A nevem Zikmund Pradlej. Prágai régiségkereskedő vagyok. A Týn-piaci Boldogasszony templom mellett van a boltom. Megnézi?
– Végül is nincs semmi dolgom… Legalábbis azt hiszem, hogy nincs.
– Ó, még szép, hogy van dolga, barátom – tört utat a tömegben Pradlej, hogy mihamarabb lejuthassanak a hídról. – Hiszen maga a főszereplő.
A férfi nem értette, és ennek hangot is adott:
– Nem értem.
– Pontosan tudtam, hogy ezt fogja mondani.
– Minek vagyok én a főszereplője?
– Ennek az írásnak. Novellának, ha úgy tetszik, bár különösebb cselekménye nincs. Arról szól, hogy maga nem tudja, kicsoda, én pedig elmondom magának. Egyébiránt most valójában nem is Prágában vagyunk, hanem egy meglehetősen vaskos antológiában.
A férfi teljesen összezavarodott.
– Teljesen összezavarodtam – torpant meg a macskaköveken. – Novella? Miféle novella?
– Ha engem kérdez, elég gyenge. Senki sem hal meg benne, nincs jellemfejlődés, nincsenek erkölcsi tanulságok, még egy sablonos szerelmi szálra sem futotta. Csak maga van meg én. És persze a cseh főváros, de most azt sem mutatjuk be rendesen.
– Legalább azt mondja meg, hogy mi a nevem!
– Hát ez az! – csattant fel Zikmund Pradlej. – Magának még neve sincs. Milyen novella az ilyen?
Egy csoport német turista érkezett, izzadtak, kövérek, idétlen horgászkalapokban, akik nem kerültek ki senkit, és akiket az sem zavart volna különösebben, ha valakinek a nyakán sétálnak át. Lehettek vagy húszan, és ahogy elhaladtak a két szereplő mellett, erőszakosan félretaszigálták őket.
– Nem mehetnénk tovább? – kérdezte Pradlej, aki az esernyőjével próbálta megvédeni magát. – Ennek az írónak elég kellemetlen emlékei vannak a nyüzsgő turistákról. Nem szereti őket, és amúgy is hajlamos túlozni. Most is éppen ez történik. A végén még egyesíti a németeket a japánokkal, azt pedig, higgye el, nem szeretné megvárni!
– Rendben – szaporázta meg lépteit a férfi. – De tudja, mit? Ne a boltjába menjünk, inkább sörözzünk valahol! Prágában vagyunk, itt mérik a világ legjobb sörét.
– Látja, egy újabb sztereotípia! De ez legalább kedvemre való. Rendben, igyunk meg egy sört! Ismeri az U Milosrdných nevű kocsmát?
– Különös, de igen, ismerem.
– Nem különös. A szerző mindig itt fogyasztotta el az első sörét és az első ebédjét, amikor a városba érkezett. A valóságban sajnos már bezárták a helyet, de mi olyan szerencsések vagyunk, hogy ebben a novellában még nagyon is létezik.
– Azért, mert az író annyira szerette – töprengett hangosan a főszereplő –, hogy az ő fejében sosem fog megszűnni?
– Látom, gyorsan tanul – kacsintott rá Pradlej. – Na, menjünk! 

*** 

A szőrös, torzonborz, ám kedves pincér ugyanúgy nézett ki, mint az író Sub Rosa című korai regényében. Miután kihozta a sört, frissen érkezett vendégei egy kis harapnivalót is rendeltek. A férfi, aki semmit sem tudott – legalábbis csak nagyon keveset –, klasszikus utopenecet kért, ám Pradlej ellenszegült a szerző akaratával, és ahogy a Sub Rosa eredeti kéziratában is majdnem benne maradt, ő nem egy cseh specialitást, hanem egy tányér ropogós hasábburgonyát kívánt elfogyasztani. Nem csak azt az általános kötelességét mulasztotta hát el, hogy bemutassa a magyar olvasóknak a tipikus cseh konyhát, de most már egy apró kulisszatitkot is elárult. Alighogy beleharapott az ételébe, a pincér pár lépéssel odébb összetört egy poharat.
– Azt mondaná, véletlen – nézett Pradlej a vele szemben ülőre. – Pedig nem, cseppet sem az. Csupán felbosszantottam kicsit az írót, aki máris kitöltötte a dühét valami látszólag jelentéktelen kelléken.
– Figyeljen, Zikmund! – mondta a főszereplő teli szájjal. – Bevallom, különös ez az egész: az amnéziám, a sztereotípiák, és persze elsősorban maga, úgy mindenestül…
– De?
– De ez nem lehet egy novella. Nem veszem be, érti? Ha ez valóban csak egy novella lenne, a szereplők nem élnének, nem tudnának magukról!
– Maga sem épp úgy néz ki, mint aki túl sokat tudna magáról…
– Úgy értem – rázta meg a fejét a férfi –, itt minden igazi. Ez a valóság, biztos vagyok benne. Ha például fognék egy kést és beledöfném a torkomba, teljesen biztos, hogy itt véreznék el. Meghalnék.
– Még szép, hogy meghalna. Egy novellának is vannak szabályai.
A férfi arca hirtelen rendkívül fáradtnak, végtelenül szomorúnak tűnt.
– Most azon gondolkodik – jelentette ki a régiségkereskedő –, hogy vajon hány éves lehet.
– Valóban ez jutott eszembe.
– Én azt mondanám, harminc és negyven között járhat.
– Úristen! – nyögte a férfi. – Elvesztettem egy rakás évet! Egy emberöltő van mögöttem, és…
– Jobban mondva egy emberöltő nincs maga mögött.
– Ne gúnyolódjon, jó? – csapta le az evőeszközeit, és étvágytalanul tolta el magától az ételt. – Maga nem tudja, milyen ez!
– Én ne tudnám? – mosolyodott el sötéten Pradlej. – Hiszen itt ülök magával szemben. Én is a történet része vagyok. Egy szereplő. Történetesen nem más, mint az ördög.
– Eddig azt hittem, régiségkereskedő.
– Igen, vagyis… Hogy tudnám ezt a legegyszerűbben összefoglalni? Az író egyszer kitalálta, hogy az ördögöt Prágába helyezi, méghozzá egy régiségkereskedő képében.
– Miért?
– Tudom is én – kortyolt a söréből Pradlej, és bekapott mellé pár szál hasábburgonyát. – Mindenféle behatások érték, és ez lett a végeredmény. Számára Prága évekig a csodák városa volt, még mielőtt elkezdett történelmi regényeket írni. Meg, ugye, amíg az a másik hely, Eger el nem rabolta a szívét… Amikor a társaival a Pokoli szimfóniákat írták, akkoriban határozta el, hogy a Prágában munkálkodó ördög visszatérő motívum lesz több könyvében is.
– Akkor ön egyfajta… visszatérő szereplő?
– Sajnos végül nem lettem az – sóhajtott fel a sötétség hercege. – Azóta sem vette elő a karakteremet, kivéve ezt a mostani alkalmat.
– Egyre kevésbé értem a helyzetet…
– Nyugalom, megpróbálom elmagyarázni – ürítette ki a korsót az ördög, miután az ételt is elfogyasztotta. – A szerző úgy alkotott meg, hogy én legyek az egyetlen olyan karakter az ő univerzumában, aki ennyire direkt módon kacsinthat ki a történetből. A többi szereplő nem tehetné. Néhányuknak már múltja is van, kitalált emlékekkel, ezért ők azt hiszik magukról, hogy valódi figurák, igazi emberek. Csakis én tudom, hogy mindez mese. Fikció. Kitalálás. Agymenés…
– És én ki vagyok ebben a munkásságban? – rágta a körmét a férfi. – Remélem, legalább valami fontos feladatot kaptam…
– A feladata a következő – hajolt hozzá közelebb Pradlej. – Magának kell elköszönnie a várostól.
– Hogy micsoda?
– Nézze, volt a felkérés ebbe az antológiába – próbálta elmagyarázni Lucifer. – Namármost, szerzőnk nem épp novellista alkat, regényrészletet meg ezúttal nem volt kedve küldeni. Gyakorlatilag az utolsó pillanatig húzta az időt, amikor rájött, hogy íróként sosem búcsúzott el egykori kedvenc városától. Előkapott hát minket, magát meg engem, és ezt rittyentette – mutatott körbe. – Maga tulajdonképpen egy félretett főszereplő volt, akit egy Vitriol című kalandregényben szeretett volna kibontani. Csakhogy ebből a regényből egy árva betű sem készült el soha, és jelen állás szerint úgy tűnik, hogy már nem is fog. Sajátos engesztelés gyanánt itt lehet főszereplő, ebben. Még ha nevet most sem kapott…
– Akkor hát – nyögte a férfi, mielőtt ő is kiürítette volna a korsóját – én csak egy kidolgozatlan karakter vagyok valami álmodozó fejében? Egy üres bábu, akit most előrángattak, mint valami ócska kelléket egy poros raktárból?
– A Károly-hídon bukkant fel először, és nem jutott tovább az U Milosrdnýchnél – mutatott rá a tényekre a fekete felöltős. – Ebből látszik, hogy sosem találták ki komolyabban, éppen csak bedobták az Arany Város kulisszái közé. Ami azt illeti, én sem vagyok túlságosan kidolgozott karakter. Nálunk még Ferenczy László, Jiří, Herr Kreutz, sőt Petr is élethűbb figura.
A férfi kezdett ráébredni, hogy nem szórakoznak vele: hogy mindez igaz, és hogy eleve megkérdőjelezhető létezése korántsem fog sokáig tartani.
– Nem tudom, kik ezek, akiket felsorolt, de nem is nagyon érdekel – mondta enerváltan.
– Helyes – állt fel az ördög, és szemmel láthatóan távozni készült. – Már úgysem lenne időm elmagyarázni.
– Akkor ennyi volt? – kérdezte beletörődő hangon a főszereplő. – Máris véget ér a történet?
– Tízezer leütés volt a terjedelmi korlát – nézett rá sajnálkozva Lucifer. – Valamicskével így is túl fogjuk lépni.
– De hát el sem búcsúzunk Prágától?
– Tulajdonképpen már megtettük.
– És… mégis milyen lesz a vége? Fájni fog?
– Érez fájdalmat?
– Nem.

A szerző megjegyzései:

Az eredeti novellát, még Ékszerészek címmel, 2012 elején írtam, a Historium Kiadó egyik e-könyvként megjelenő antológiájába, ami azóta már nem fellelhető. Sajnos, mint utólag visszaolvasva rájöttem, eléggé összecsaptam azt az írást, egyáltalán nem voltam vele megelégedve, így valamikor 2013-2014 környékén elővettem, és egész egyszerűen töröltem az egyharmadát, majd jeleztem a szövegben, hogy ide majd egyszer írnom kell valami mást, ami működhet. 2017 szeptemberéig ez nem történt meg, akkor azonban a KMTG berkein belül működő Előretolt Helyőrség Íróakadémia kért tőlem egy írást az új antológiájába. Ez elég motiváció volt arra, hogy ismét elővegyem a szöveget, és hogy a hiányzó részek megírásával, illetve a már meglévő szöveg jelentős átírásával megszülethessen a végleges novella, a Búcsú Prágától. Itt azonban még nem ért véget a történet, a tervezett antológia ugyanis nem készült el, én pedig 2018 áprilisában nem hosszabbítottam meg a szerződésemet, kiléptem a KMTG-től. Így került végleg, több mint hat évvel az eredeti írás megszületése után, a Búcsú Prágától c. novellám a blogomra, azaz a Székirodalmi Akadályzabálóra. A belőle készült hangosnovellát az öcsém rögzítette a dolgozószobámban. Mindkettőhöz jó szórakozást kívánok!

Szólj hozzá

novella próza elbeszélés székirodalom Bíró Szabolcs Búcsú székirodalmi Prágától