2018. jún 06.

Benyák Zoltán: Az utolsó emberig (könyvajánló)

írta: Bíró Szabolcs, a székirodalmár
Benyák Zoltán: Az utolsó emberig (könyvajánló)

Ars Fatalis, Az idő bolondjai, A nagy illúzió – csak néhány Benyák Zoltán nagyszerű regényei közül, melyek után, közel másfél év várakozást követően, a napokban jelent meg a tatabányai író nyolcadik önálló kötete: Az utolsó emberig című mágikus realista mű. Benyák esetében sokadszor vagyok kénytelen a „mágikus realista” jelzőt használni, hiszen a szerző regényei műfajilag nagyon nehezen behatárolhatóak. Hol az isteni szikráról, hol magáról a múló (és néha megálló) időről, hol a túlvilágról szólnak a történetek, melyek látszólag semmilyen klisét, semmilyen előre kiismerhető szabályt nem követnek, éppen ezért képesek az igazán rutinos Benyák-olvasót is minden alkalommal meglepni. A legnemesebb szórakoztató szépirodalom, a fantázia legszabadabb szárnyalásával, zabolátlan utazás, folyamatosan töprengő, filozofáló szereplőkkel – nagyjából ilyen egy regény, ha azt Benyák Zoltán írta. És felejthetetlen élmény, a szerző bármelyik művéről legyen is szó.

az_utolso_emberig.jpg

Az utolsó emberig 1588-ban veszi kezdetét. Hajótörés, hánykolódás a tengeren, megmenekülés, egy titokzatos idegen, aki az Újvilág felé tart, és aki rettenetes rakományt szállít feltűnően üres vitorlásán. Amikor már kezdenénk megismerni a szereplőinket, és azt hinni, hogy egy 16. századi történelmi regénnyel van dolgunk, a mese fonala megszakad, és hirtelen a 18. században találjuk magunkat, Donatien Alphonse François de Sade márki kastélyában, a paráznaság szentélyében, teljesen új főszereplőkkel. Vagy mégsem annyira mások ezek a szereplők? Lehet, hogy ismét ugyanaz a két teremtmény ütközik meg egymással, ismét ugyanazért a célért, csak most éppen egy másik testben újjászületve? A márki kastélyából a 19. századi Londonba, Hasfelmetsző Jack ténykedéseinek helyszínére, majd a 20. századba röppenünk, és megyünk tovább, a 21. és az azt követő századokba, együtt a koronként újjászülető és állandóan harcban álló szereplőkkel, a jó és a rossz megtestesüléseivel, akik újra és újra megküzdenek egymással a végzetébe robogó emberiség lelkéért.

Egészen döbbenetes prózai mű Az utolsó emberig. Mintha Az ember tragédiáját ötvöznénk a Hegylakóval, bármily furcsán hangozzék is ez elsőre. Főszereplőink fejezetről fejezetre más alakban tűnnek fel, de korszakonkénti megtestesüléseik csupán olyanok, akár egy fel- és levethető öltözék: ők maguk végig ugyanazok, habár földi valójuk, nevük, nemzetiségük vagy társadalmi helyzetük folyamatosan változik. Két dolog állandó köztük: az ellentétes állásfoglalásuk és az általuk szeretett nő, aki hozzájuk hasonlóan szintén koronként újjászületik, csak épp velük ellentétben ő nem emlékszik előző életeire. Az idő pedig egyre fogy, mindamellett egyre gyorsul is: míg például de Sade márkira még jóformán egy kisregényt kitevő terjedelem jut, addig Berlin ostrománál vagy a Kennedy-merényletnél már csak egy novellányit időzünk. Ezen ne is csodálkozzunk, hiszen ki ne hallotta volna a 20-21. század vonatkozásában kismilliószor a „felgyorsult világunk” frázist? A dramaturgia egyre fokozódó ritmusának köszönhetően tehát az egyre gyorsuló idő motívuma is nagyon jól érzékelhető.

Benyák Zoltán talán még soha nem mesélt ilyen mélyen, ennyire nagy formátumban az emberről, az emberiségről. Története ezúttal több száz évet ölel fel, és végigkíséri a Föld legkártékonyabb és legdölyfösebb faját a felfedezések korától egészen – szó szerint – az utolsó emberig.

(Athenaeum Kiadó, 2018)

Megjelent a Csallóköz regionális hetilap 2018. évi 22. számában.

Szólj hozzá

ajánló könyv magyar regény irodalom kortárs fantasy utolsó könyvajánló kaland próza realizmus mágikus 2018 Az Zoltán Athenaeum Benyák emberig