2018. okt 29.

A 7 nap, 7 könyv kihívás – megfejelve egy bónuszkönyvvel

írta: Bíró Szabolcs, a székirodalmár
A 7 nap, 7 könyv kihívás – megfejelve egy bónuszkönyvvel

Nem szokásom Facebookos játékokhoz csatlakozni, Villax Richárd kihívását mégis elfogadtam, mert úgy láttam, ennek igenis van értelme. A vállalás a következő volt: hét napon keresztül megosztok hét számomra fontos könyvet. A szabályokon kicsit alakítottam: úgy döntöttem, hogy csak életem első húsz évének hét meghatározó könyvét emelem ki. Így sem lesz ugyan teljes a lista, de így talán könnyebb kiválasztani a legmeghatározóbbakat – megfejelve egy bónuszkönyvvel.

1. nap, 1. könyv:

Az Odüsszeia, Peter Oliver átdolgozásában, Roger Payne illusztrációival. Lehet, hogy még iskolás sem voltam, amikor először kezembe került minden vándorlós-kalandozós fantasyk ősatyjának, az Odüsszeiának ez a 6-11 éves gyerekek számára készült átdolgozása. Úgy rémlik, a szöveget csak évekkel később tudtam benne elolvasni, de a történetet nagyapámnak és szüleimnek köszönhetően ismertem, és Roger Payne epikus, a régi Hollywood kardos-szandálos filmjeit idéző képei szédítően hatottak rám. Lehet, hogy ez a könyv pecsételte meg a sorsomat?

01_peter_oliver_odusszeia.jpg

2. nap, 2. könyv:

Lőrincz L. László tehet róla, hogy író lettem. Na jó, persze, ez így nem teljesen igaz, hiszen már apró koromtól kezdve írtam mindenféle történetet, de kamaszként ő hatott rám legerősebben, és személyesen is sokat biztatott a pályakezdésemet megelőző néhány évben. Tizenöt és tizennyolc éves korom között nagyjából ötven könyvét olvashattam el, és fiatal íróként az volt a legnagyobb kihívás számomra, hogy megtanuljak kilépni az árnyékából (aki netán olvasta a Francis W. Scott néven írt könyveimet, ezek közül is leginkább a Naplementét, A Sivatag Szemét vagy Az elásott titkot, az pontosan érti, mire gondolok). A nagy LLL-láz a kamaszkorommal együtt múlt el, az öregre azonban mindig nagy tisztelettel fogok gondolni. A könyvei közül mindet csak egyszer olvastam el, kivéve a legnagyobb kedvencemet, A hosszú szafárit, amibe háromszor-négyszer is újra belevetettem magam. A kötet címadó kisregénye az egyik legnagyobb kedvencem volt: a kisfiú története, akinek titkokban egy androiddal helyettesítik az űr egy távoli szegletébe utazó apukáját, és aki ezt mindennél jobban szeretné bebizonyítani – talán nem meglepő, hogy az apját elveszítő tizenévesként engem letaglózott ez a sztori. Amikor 2014-ben azt mondtam Szélesi Sándornak, hogy a Szörnyeteg a hajtóműben c. regényét olyan élmény volt olvasni, mint Lőrincz L. László A hosszú szafáriját, a mellettünk ülők felnevettek. Most már Sándor is tudja, hogy ez mekkora dicséret volt részemről.

02_2.jpg

3. nap, 3. könyv:

Az, hogy Gárdonyi Géza felkerül erre a listára, egy pillanatig sem volt kétséges. Annál nagyobb fejtörést okozott, hogy melyik regényét soroljam be a hét közé. Az Egri csillagok adta magát: háromszor is elolvastam, nagy hatással volt rám, 2017-ben részben előtte tisztelegve írtam meg az Elveszett csillagokat, inspirált a Non nobis Domine írása közben, és hát az nem csak Gárdonyi, hanem Magyarország Nagy Könyve is. A láthatatlan ember azonban tizenéves fejjel mégis jobban tetszett. Ezzel a regénnyel különös a kapcsolatom. Az egyik első volt, amit már saját magamnak vásároltam, és amikor először kézbe vettem, egyáltalán nem fogott meg – harmincegynéhány oldal után félretettem. Valami mégis zavart ebben a félbehagyásban, így nem sokkal később újból tettem vele egy próbát. Akkor se szippantott be. Nem emlékszem, hogy ezen kívül volt-e valaha olyan könyv, aminek adtam második esélyt, de nem valószínű. A láthatatlan embert viszont harmadszor is elkezdtem olvasni, úgy tizenöt éves korom körül, és akkor végre betalált. Annyira, hogy akkor már le se tudtam tenni, és végül kamaszkorom egyik legmeghatározóbb olvasmányélményévé vált. Amikor évekkel később elkezdtem írni az első történelmi regényemet, A láthatatlan ember hatására neveztem el a főszereplőmet Attilának – holott szinte biztos, hogy a 14. században ezt a nevet nem használták Magyarországon. Hát ennyire volt fontos nekem ez a regény.

03_2.jpg

4. nap, 4. könyv:

Tolkient szerintem az én korosztályomból (majdnem) mindenki a mozinak köszönhetően ismerte meg. Édesanyámmal és Gergely öcsémmel teljesen találomra ültünk be annak idején A Gyűrűk Ura – A Gyűrű szövetsége c. filmre, amiről semmit nem tudtunk, még azt sem, hogy nem önálló darab (meg is lepődtünk, amikor a végén nem lett vége). Engem jóformán földhöz csapott az epikus történet, és persze a folytatásait is mind moziban néztem meg, azóta pedig nagyjából kétévente újranézem az egészet DVD-n (csakis a maratoni rendezői változatot!). Posvanc Sanyi barátomnak a szülei megvették a regényt is, amit felváltva olvastunk: amikor ő végzett az első kötettel, továbbadta nekem, és folytatta a másodikkal. Két pofára zabáltuk Tolkien fantasztikus, eposzi mesevilágát, hetekig erről beszéltünk, összevetettük az eredetit a filmmel, és megegyeztünk abban, hogy Bombadil Tomát mi is kihagytuk volna az adaptációból. Akkoriban azt hittem, fantasy-író leszek, ezzel azonban volt egy kis gond: szinte egyáltalán nem is olvastam fantasyt. De hogy A Gyűrűk Ura óriási hatást gyakorolt rám, az kétségtelen. Amikor 2012-ben a Non nobis Domine végét írtam, és eljutottam Buda ostromáig (amiről semmiféle adatot nem találtam, tehát az egészet nekem kellett kitalálnom), a következő kérdést felvetve gyürkőztem neki a feladatnak: „Hogy is volt az az ostrom a Helm-szurdokban meg az Egri csillagokban?”

04_4.jpg

5. nap, 5. könyv:

Aki valamiért azt gondolná, hogy sosem olvastam sci-fit, annak elárulom, hogy gimnazistaként valósággal rajongtam Philip K. Dickért, és ha jól számolom, összesen tizenöt könyvét „fogyasztottam el”. (Kamaszkorom végének legjobb olvasmányaiért Isten áldja meg az éppen akkoriban felfutó Agave Kiadót!) Dicknek gyakran nem is annyira a történetei fogtak meg, hanem a döbbenetes ötletei, a profetikus látomásai, egyedi látásmódja, és hogy sokszor inkább tűnt filozófusnak, mint regényírónak. Minden írását egyformán szerettem, habár lehet, hogy akkor még nem mindent értettem meg abból, amit mondani akart. Jó ideje fontolgatom, hogy újraolvasom a könyveit. Hamarosan talán tényleg belevágok ebbe a „kalandba”, és akkor már folytatom is azokkal, amikre eddig még nem kerítettem sort – kíváncsi vagyok, milyen élmény lesz így, harmincon fölül. Mivel nem tudok tőle egyértelmű kedvencet kiemelni, az 5. nap 5. könyve legyen egy novelláskötet: Már megint a felfedezők! (De tényleg lehetne szinte bármelyik az említett tizenötből.)

05_3.jpg

6. nap, 6. könyv:

A kamaszkor zűrös, zavaros korszak, de az a jó benne, hogy az ember még nem feltétlenül szorította magát keretek közé, és egy ideig még azt sem nagyon tudja, mi az a komfortzóna, ergo sokkal szabadabban kísérletezik. Olvasói szemmel nézve a tizenöt és húszéves korom közti néhány év egy csodás időszak volt: nem egyszer fordult elő, hogy csak úgy leültem egy könyvespolc elé, találomra levettem róla egy könyvet, és elkezdtem olvasni. Ken Kesey kultikus művéről például semmit sem tudtam, amikor tizenöt évesen kezembe került az Európa Zsebkönyvek kiadványa, csak tetszett, hogy Jack Nicholson van a borítóján – olyan menőnek tűnt. Aztán a Száll a kakukk fészkére seperc alatt beszippantott, valamit örökre megváltoztatott bennem (a jó könyvek mindig ezt teszik), és azóta is rögtön szimpatikusabbá válik egy mű pusztán attól, ha valamilyen gyógyintézetben játszódik, holott a kórházakat zsigerileg utálom. A filmváltozatot később még videokazettán is megvettem (életem két megvásárolt eredeti videokazettája közül ez volt az egyik), de azt még Jack Nicholson sem tudta elérni, hogy ne jelentsem ki: a könyv jobban tetszett.

06_1.JPG

7. nap, 7. könyv:

Umberto Eco A rózsa neve c. regényét a gimnázium utolsó évében kaptam ajándékba akkori szerkesztőmtől, Póda Erzsébettől, aki jól tudta, hogy ezt szeretni fogom, de talán nem is sejtette, mi mindent indít be nálam. Valahogy előre megsejtettem, hogy A rózsa neve valami olyasmi lesz, amin nem szabad csak úgy, rutinosan átrágnom magam, ezért bármily nehéz volt is, a könyvet félretettem az érettségi utánra. Ahogy aztán véget ért az iskolaév, belevetettem magam – még éppen a huszadik születésnapom előtt. És hát… hogy is mondjam? Ez a könyv egy csomó mindent felülírt, amit addig olvasásról, írásról, könyvekről és kultúráról gondoltam. Választóvonal volt. A rózsa nevéig minden könyvet elolvastam, ami a kezembe került, még a gyengébbeket is – A rózsa neve óta sokkal körültekintőbben válogatok, és ami nem tetszik, arra nem fecsérlek túl sok időt. Ez a regény cafatokra robbantotta az agyamat, de nem hagyta úgy, hanem a darabokból egy másképpen működő agyat rakott össze. Ezután jöttem rá, hogy a saját polgári nevemen kell publikálnom, és valami egészen mást kell írnom, illetve máshogy, mint addig. Ezután kezdtem Európa és a középkor felé fordulni. A kamaszkorom ezzel a könyvvel ért véget, de rögtön ki is tárt előttem egy újabb kaput, amin beléphetek. Életem első húsz évének legnagyobb hatású olvasmánya volt.

07_3.jpg

8. nap, BÓNUSZKÖNYV:

Tizenkilenc évesen tagja voltam egy Tinta-klub nevű amatőr írócsapatnak. Abban az évben jelent meg az első könyvem, és elég aktívan figyeltem a klub honlapját: érdekelt, kik fordulnak meg benne, kik az új tagok, és főleg azokra voltam kíváncsi, akiknek már jelent meg könyvük. Egy napon új alkotói adatlapra lettem figyelmes. Egy kócos hajú, kopott bőrkabátos fickó nézett rám, bizonyos Benyák Zoltán, aki Jonathan Cross álnéven publikált, és volt egy frissen megjelent regénye is: a Veszett lelkek városa. Az a fazon rögtön szimpatikus lett nekem, de még hátravolt az igazi próba, a műve elolvasása. Írtam hát egy e-mailt Zolinak, kértem tőle egy recenziós példányt, abba pedig egy dedikálást (ez utóbbit gyöngybetűkkel írta, de mindössze ennyiből állt: „Jonathan Cross”). Alig vártam, hogy a postás megérkezzen, és azonnal el is kezdtem olvasni. Óriási élmény volt! A következő tíz évben aztán kiderült: Benyák Zoltán azon írók közé tartozik, akik rögtön a debütáló művükkel leteszik az asztalra a saját hamisítatlan, egyedi névjegyüket. A Veszett lelkek városa azóta is értékálló darabja alkotója életművének, sőt mintha a 2016-ban megjelent A nagy illúzió ennek lenne a testvérdarabja. Remélem, egyszer még megjelenik a javított változata, látványosabb borítóval, már Benyák Zoltán neve alatt, komoly terjesztéssel – megérdemelné. Hogy mennyire volt meghatározó olvasmánya életem első húsz évének, azt egy tízéves barátság és egy különleges munkakapcsolat bizonyítja. Enélkül talán nem is lennének Benyák-Bíró könyvturnék. Ja, és Zoli azóta dedikálni is megtanult!

08_bonusz.jpg

Az összeállításom végén nincs is más hátra, mint a „kötelező jellegű” kihívás. Kihívom hát minden olvasómat (azaz MINDENKIT, aki eljutott idáig az olvasásban), hogy ossza meg hét kedvenc könyvét a Facebookon (sőt: akármelyik oldalon!). Nem is fontos napi leosztásban, jöhet egyben is mind. A lényeg mindössze annyi, hogy árasszuk el irodalommal a közösségi médiát. 2018-ban ez több is egyszerű játéknál: fontos ügy, már-már misszió. Hát hajrá, olvasásra és könyvajánlásra fel!

Szólj hozzá

ajánló könyv a regény irodalom ember próza rózsa hosszú megint láthatatlan kakukk lelkek városa neve felfedezők fészkére A Gárdonyi Géza Umberto Eco Ura Tolkien Philip K. Dick Gyűrűk Már J. R. R. Tolkien Ken Kesey Száll a kakukk fészkére Odüsszeia Lőrincz L. László A rózsa neve A láthatatlan ember Benyák Zoltán szafári Száll Már megint a felfedezők A hosszú szafári Jonathan Cross Veszett