1301-ben fiágon kihalt a ma Árpád-házként ismert uralkodói dinasztia. Ez már pusztán abból adódóan is súlyos csapást jelentett a Magyar Királyság számára, hogy amióta csak a magyar törzsek szövetsége birtokba vette a Kárpát-medencét, mindig Álmos és Árpád leszármazottai vezették a népet. Amióta pedig Szent István nyugati keresztény királysággá tette az országot, valamennyi magyar király az akkor Turul-nemzetségként vagy szent királyok nemzetségeként ismert vérvonalból került a trónra. 1301. január 14-én azonban elhunyt a mindössze harminchat éves III. András, és mivel utódai nem születtek, halálával megszakadt egy háromszáz éves tradíció: az ország király nélkül maradt.

Nem sokkal később azonban több királyjelölt is akadt, s a trónharcok – másnéven az interregnum, avagy a királynélküliség – tíz évig húzódó időszaka során a Magyar Királyság a tönk szélére sodródott. Gondoljunk csak bele, miféle kemény, kegyetlen világ lehetett akkoriban: a királyság egyes megyéit, tartományait vezető nagyurak kiskirályokként kezdtek viselkedni, azaz saját tartományaikat mint egy-egy tenyérnyi kis királyságot irányították. Egymással folyvást háborúban álltak, várakat foglaltak el, közönséges haramiaként viselkedő fegyvereseikkel feldúlatták a szomszédos megyék, tartományok piacait, kifosztatták azok templomait, és az utakon is jogtalanul szedettek velük adót boldog-boldogtalantól. Mindez rövidesen oda vezetett, hogy életveszélyessé vált az utazás, még egyik városból a másikba is, nem beszélve a távolabbi úti célokról. Ennek következményeként megszűnt a külkereskedelem, a gazdaság pedig jóformán romokban hevert.

Mivel a király halálával, az Árpád-ház kihalásával évekre megszűnt a centrális hatalom, azaz senki sem igazgatta központilag a birodalom ügyeit, az ország normális működése is megszűnt. Egyes tartományurak szinte királyi udvart rendeztek be maguk körül: olyan országos tisztségekre neveztek ki embereket, amely tisztségeket egyébként egyszerre csak egy ember viselhetett volna a királyságban. Nádorból és országbíróból például mindig csak egy lehetett: ezekben az években azonban többen is viselték ezeket a tisztségeket, attól függően, mely tartományúr szolgálatában álltak. A tartományurak (vagy modern szóval oligarchák) pedig mind önálló politikát folytattak, miközben az ország egészét nem kívánták irányítani. Ahelyett tehát, hogy rendezték volna az egyre tarthatatlanabb helyzetet, és esetleg trónigénylőként léptek volna fel, inkább csak a saját érdekeiket nézték, és az erszényüket tömték, ahogy csak tudták. A királyság katasztrofális állapotba került, ezt a folyamatot pedig csak egy igazán erős, határozott és szigorú uralkodó állíthatta meg. Akkoriban még csak nagyon kevesen hittek abban – ha hittek benne egyáltalán –, hogy ez a tetterős király az a tizenéves nápolyi herceg lesz, akit ma leginkább úgy ismerünk: Károly Róbert.

Na de ki is volt ő valójában?

1288-ban született Nápolyban, Caroberto néven. Apja Martell Károly, anyja Habsburg Klemencia volt. Atyai nagyszülei sem voltak éppen kisemberek: nagyapja Sánta Károly nápolyi király volt, nagyanyja pedig Magyarországi Mária, az Árpád-házi IV. László (avagy Kun László) nővére. Ha pedig még eggyel távolabbra tekintünk Caroberto családfáján, láthatjuk, hogy anyai dédapja nem más volt, mint V. István magyar király, atyai dédapja pedig I. Anjou Károly, nápolyi és szicíliai király, IX. (Szent) Lajos francia király legkisebb öccse, az általunk ismert Anjou-dinasztia alapítója. Caroberto ereiben tehát egyszerre csörgedezett az Árpád-ház, a Habsburg család és a francai Capeting-dinasztia vére. Nem vitás: uralkodásra született.

Érdekesség, hogy eredetileg már Caroberto apja, Martell Károly is magyar király lett volna, hiszen anyja, Magyarországi Mária királyné révén természetes örökségének tekintette a Magyar Királyság trónját. Anyai nagybátyja, IV. László halála után bejelentette magyarországi trónigényét, ám akkor a főurak a Velencéből behívott III. Andrást koronázták meg. Martell Károlyt ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is magyar trónaspiránsként viselkedjen: magyar divat szerint öltözködött, itáliai híveinek különféle magyarországi tisztségeket és birtokokat adományozott, mígnem 1295-ben, élete virágjában hirtelen meg nem halt, alig több mint egy hónappal huszonnegyedik születésnapja előtt. Öröksége így fiára, Carobertóra szállt, aki apja halálakor mindössze hétesztendős volt. Anyját, Klemenciát már két évvel korábban elveszítette, így a gyermek elsősorban nagyanyjára, Magyarországi Mária királynéra támaszkodhatott.

A kis Anjou Caroberto egyébként a régi örökösödési rend szerint Nápoly trónjának várományosa lett volna, hiszen apja az elsőszülött fia volt Nápoly királyának, Sánta Károlynak. Ám Caroberto nagybátyja, az egyébként harmadszülött Róbert valamiképpen meggyőzte róla az apját, hogy rúgja fel az öröklési rendet, és az elárvult Caroberto helyett őt tegye meg hatalma örökösévé. Nem tudjuk, Róbert mivel győzhette meg az apját, de tény, hogy Sánta Károly hajlott a szavára: Róbert lett a nápolyi trónörökös, Carobertónak pedig megmaradt nagyanyja öröksége, a Magyar Királyság. Csakhogy az egy távoli, idegen föld volt egy ifjú nápolyi herceg számára, amelynek nem mellesleg nagyon is volt királya, és ahol akkoriban vele, mint trónörökössel, tulajdonképpen senki sem számolt.

Nem tudni, pontosan mi okból indult el a mindössze tizenkét esztendős Anjou Caroberto a Nápolyi Királyságból (vagy ahogy akkoriban sokan nevezték: a Világítótornyon inneni Szicíliai Királyságból) a Magyar Királyság földjére, de tény, hogy 1300 augusztusában partra szállt annak legdélibb csücskében, a horvátországi Spalato (mai nevén: Split) kikötőjében. Ne feledjük, ekkor még élt a birodalom utolsó Árpád-házi királya, III. András, ezért is tűnhet furcsának Caroberto herceg érkezése – arról nem is beszélve, hogy magyarországi hívei akkor még alig akadtak. Az a maréknyi nemes és egyházi személy, akik a spalatói kikötőben vártak rá, csekély létszámukkal tulajdonképpen jól tükrözték a herceg csekélyke hatalmát: az ifjú eleve csupán két gályával és egy szállítóhajóval érkezett, ami alapján nem igazán feltételezhetjük, hogy túl népes kísérete lett volna. A parton is főleg a déli tartományok urai – például a Subicsok és a Babonicsok – fogadták, no meg az esztergomi érsek, Bicskei Gergely, aki egyik fő szövetségese lett Carobertónak. Pontosan nem tudni, kik alkották a herceg kíséretét – a források több itáliai és francia nemesről, illetve 1200 nápolyi zsoldosról beszélnek, ám sem e nemesek tevékenységére, sem a jelentős fegyveres erő bevetésére nem utalnak a történelmi források –, annyi azonban bizonyos, hogy már akkor vele jött Drugeth Fülöp, gyermekkori barátja. (Érdekesség, hogy sok ismeretterjesztő szöveg Caroberto nevelőjeként beszél Drugeth Fülöpről, ám a genealógiai térképek alapján a két ifjú ugyanabban az évben, 1288-ban született: ez alapján egyértelműnek tűnik, hogy Drugeth Fülöp nem a nevelője, sokkal inkább közeli barátja volt Anjou Carobertónak.) Később Fülöp öccse, János is a Magyar Királyságba költözött, és egészen az évszázad közepéig a Drugethek voltak az egyik leghatalmasabb nemesi família a birodalomban: 1342-ig például mindig közülük került ki a nádori cím birtokosa, azaz a király utáni legnagyobb világi hatalommal bíró főúr.

A korabeli dokumentumok alapján egyébként III. András tudott róla, hogy a tizenkét esztendős királyjelölt megérkezett az országba, ám egész egyszerűen nem törődött vele, valószínűleg egyáltalán nem tartotta komoly ellenfélnek. Aztán öt hónappal később, 1301. január 14-én hirtelen meghalt, máig tisztázatlan körülmények között. Feltételezhető, hogy méreg végezhetett vele, méghozzá az Anjou-párti főnemesek akaratából. Itt kell megjegyeznünk, hogy a kis Caroberto apja, Martell Károly hat évvel korábban hasonló váratlansággal hunyt el, és sokan úgy tartják, egy mérgezett ostya végezhetett vele. Részemről nyilván a regényírói fantázia műve, hogy hajlamos vagyok összefüggést látni a két haláleset között: amennyiben 1295-ben az András-párti urak végeztek a magyar trónra ácsingózó Martell Károllyal, úgy elképzelhető, hogy 1301 elején az Anjou-párti főurak segítették átkelni a másvilágra III. Andrást, így állva bosszút, egyben megtisztítva az utat Anjou Caroberto előtt. Akárhogy is volt, az már történelmi tény, hogy 1301 májusában az esztergomi érsek jelképesen megkoronázta Anjou Carobertót. Azért csak jelképesen, mert a középkorban a szokásjog szerint három feltételnek kellett teljesülnie a legitim királykoronázáshoz: az uralkodót a Szent Koronával kellett koronázni, Székesfehérváron, és csakis az esztergomi érsek tehette ezt meg. Láthatjuk, hogy Caroberto esetében csak az utolsó feltétel érvényesült, mindazonáltal a magyar főurak többsége sem támogatta őt, és a rákosi országgyűlés – minthogy azt össze sem hívták – nem fogadta el királyának. Így történhetett meg, hogy a nemesek egy csoportja még abban az évben ellenkirállyá koronáztatta II. Vencel cseh király fiát, az anyai ágon szintén az Árpád-házzal rokon Přemysl Vencelt. Őt Székesfehérváron a Szent Koronával avatták királlyá, ám az esztergomi érsek nélkül, sőt annak nyilvánvaló akarata ellenére.

Megkezdődött hát a trónharcok véres és kaotikus évtizede.

Carobertóból valamikor ekkortájt lett Károly király: okleveleit ugyanis „Carolus Rex” néven írta alá. Valójában tehát sosem volt „Károly Róbert”, sem pedig „Róbert Károly”: ezek a névváltozatok évszázadokkal később keletkeztek, és nem tekinthetők autentikusnak. Ha pontosak akarunk lenni, a legjobb, ha így használjuk a király nevét: Anjou Károly.

Na de térjünk is rá a trónharcok témájára – némileg leegyszerűsítve, ugyanis ez a történet rendkívül szövevényes, számos szereplővel, fordulattal és apró részlettel. Az alábbiakban tehát igyekszem csak a legfontosabb tudnivalókra hagyatkozni.

VIII. Bonifác pápa egyértelműen Anjou Károly trónigényét támogatta, és 1301 májusában Magyarországra küldte Niccolò Boccasini bíborost, hogy segítsen megszilárdítani az ifjú király hatalmát. Csakhogy az ország szabad nemesei attól tartottak, ha elfogadják a pápa jelöltjét, azzal könnyen elveszíthetik szabadságukat. Nem kívánták a Magyar Királyságot esetlegesen pápai hűbérré tenni (mint ahogy a mindenkori pápa volt Nápoly valódi hűbérura is), és valószínűleg attól is tartottak, hogy a francia gyökerekkel rendelkező Károly csupa külhoni főúrnak adományozza majd az országos tisztségeket. Mint hosszú évekkel később kiderült, ezek mindegyike alaptalan félelemnek bizonyult: miután ugyanis Károly sorra legyőzte az ellene szegülő tartományurakat, a Drugetheken kívül számos régi magyar családnak biztosított lehetőséget. Ekkoriban emelkedtek főúri sorba többek között a Széchy, a Széchényi és a Báthory család ősei is, akik közül akkoriban sokan még csak afféle vakmerő szerencselovagok voltak. Mindemellett Károly az egyháznak sem engedett túlzottan nagy befolyást Magyarországon, és természetesen a pápa sem lett soha a Magyar Királyság hűbérura. Ennyit tehát ezekről a korai vádakról és félelmekről…

Mivel azonban ekkoriban Károly még csak tizenhárom éves ifjú volt, és a László néven ellenkirállyá koronázott Vencel (vagy Venceszláv) sem volt idősebb nála, jobbára az ország javait prédáló nagyurak harciaskodtak egymással az ő nevükben. Károlyt a polgárok egész egyszerűen nem engedték be sem Budára, sem Székesfehérvárra, ő pedig csekély seregével nem tudta (vagy nem akarta) megostromolni a városokat. Sőt, mindezek után neki és Bicskei érseknek még Esztergomból is menekülniük kellett, mivel a várost az ellenkirály hívei megtámadták. Károly ekkor vonult ki első ízben a medium regniből, azaz a királyság szívéből, és rendezte be királyi udvarát a messzi délen fekvő Temesváron.

1305-ben Csehország királya, II. Vencel meghalt. A fiának ekkorra már olyannyira elege lett a magyarországi állapotokból, hogy amint megörökölte apja cseh–lengyel trónját, azonnal lemondott mindenről, ami valaha a Magyar Királysághoz kötötte. Szegény Vencelből borzalmas uralkodó vált, aki kicsapongó életet élt, két kézzel szórta el a megörökölt javakat, és végül tizenhat éves korában az árnyékszéken gyilkolták meg. Így ért dicstelen véget a négyszáz éven át fennálló Přemysl-dinasztia, és jött el Csehországban a Luxemburgiak, Lengyelországban pedig a Piastok ideje.

A Szent Koronát Přemysl Vencel és korábbi hívei nem Anjou Károlynak adták át, hanem a leányágon szintén Árpád-rokon Wittelsbach Ottónak, Alsó-Bajorország hercegének, akiben újabb lehetőséget láttak. Ő viszont nem merte a koronát és a többi királyi jelvényt nyíltan behozni Magyarországra: helyette a Szent Koronát egy nagyméretű ivócsanakba, azaz egyfajta kulacsba rejtette el, amit egyszerűen a nyeregkápához kötözött. A korabeli történet szerint az ivócsanak szíja útközben leoldódott a nyeregkápáról, de ez akkor senkinek sem szúrt szemet. Csak jóval később vették észre, hogy a korona elveszett. Visszamentek megkeresni, és a Szent Koronát rejtő ivócsanak ott hevert az úton érintetlenül. A legenda szerint ez az eset is azt bizonyította, hogy Ottó nem való magyar királynak. Ekkor azonban még Wittelsbach Ottó további fennakadások nélkül be tudott vonulni Székesfehérvárra, ahol 1305. december 6-án megkoronázták – csakhogy megint nem az esztergomi érsek végezte el a rítust. A harcok folytatódtak.

Időközben a férfivá és egyre erélyesebb politikussá váló Anjou Károly mellé mind több nemes sorakozott fel, és mellette álltak az egyházi bandériumok, azaz katonai zászlóaljak is – mivelhogy ebben az időben az egyházi vezetők alá is teljes hadtestek tartoztak. Az így megerősödött Károly-párt egyre több várat foglalt el, Ottó hatalma pedig gyengülni látszott.

1307 tavaszán Ottó Erdélybe utazott, hogy találkozzon Kán László erdélyi vajdával, az ország egyik legerősebb főurával, akinek a lányát szerette volna nőül venni, és így egy erős szövetséget kialakítani. A vajda azonban egész egyszerűen elfogta Ottót, elvette tőle a koronát, őt magát pedig több hónapos rabságra ítélte. Wittelsbach Ottó nagy nehézségek árán szabadult ki és jutott haza Alsó-Bajorországba, ahol az ottaniak hősként tisztelték, ő maga azonban soha többé nem tette a lábát magyar földre: a királyi címet névleg ugyan egészen 1312-ben bekövetkezett haláláig birtokolta, de többé nem gyakorolt semmiféle uralkodói hatalmat a Magyar Királyságban. Végül még az új pápa, V. Kelemen is színe elé idéztette, és szigorúan megrótta, amiért Anjou Károly ellen tevékenykedett.

Károlynak tehát nem akadt több kihívója a trónon – de még számos ellensége akadt a magyar tartományurak között. Kán László erdélyi vajda például nem volt hajlandó neki átadni a Szent Koronát, pedig Károlyt 1307-ben a rákosi országgyűlésen a nemesség java része már elismerte királynak, igaz, a legnagyobb főurak távol maradtak a fontos eseménytől.

1308-ban V. Kelemen pápa elküldte Magyarországra teljhatalmú követét, Gentlie da Montefiore bíborost. Gentile (vagy Gentilis) pörölyként kívánt lesújtani az Anjouk ellenségeire, és fontos célja volt, hogy helyreállítsa az addigra jócskán szétzilálódott egyházi fegyelmet az országban. Sikerült egyezségre jutnia a leghatalmasabb tartományúrral, aki kezdetben Károlyt támogatta, ám később ellene fordult: ő volt Csák Máté, a felső-magyarországi hadúr, aki alá megannyi várbirtok és fegyveresek ezrei tartoztak. Gentilének sikerült vele kieszközölnie a békét: Csák Máté 1308-ban felesküdött Anjou Károlyra, cserébe pedig megkapta a rendkívül jól jövedelmező tárnokmesteri címet. Vele megerősödve a főurak 1308 novemberében, Rákos mezején ismételten királyuknak ismerték el az ekkor már húszesztendős Anjou Károlyt. Minden készen állt tehát egy újabb koronázási ceremóniára, csak épp a Szent Korona nem volt meg hozzá: azt Kán László csökönyösen magánál tartotta. Gentile bíboros ezért tilalmat mondott ki a koronára, megfosztva azt minden jogától és erejétől. Új koronát készíttetett, hogy azzal avassák fel Magyarország trónjának immár egyetlen jogos várományosát: Anjou Károlyt.

A második koronázásra 1309. június 15-én került sor – csakhogy Fehérvár helyett Budán tartották, és az esztergomi érsek még mindig nem a megfelelő koronával végezte el a beavatást. Mert mondhatott bármit a pápai legátus, a szokásjog szerint továbbra is mindhárom feltételnek teljesülnie kellett.

Gentile tehát tovább tevékenykedett: még ugyanabban az évben kiközösítette az egyházból Kán Lászlót és a még mindig ellenszegülő nemzetségek minden atyafiát. Ma már talán nem is érthetjük, micsoda súlya volt ennek akkoriban: a keresztény hit mindent áthatott, ott volt a hétköznapokban, része volt a jogalkotásnak, a bírói döntéseknek, eköré épült a korabeli kultúra, befolyásolta a közerkölcsöt és a közgondolkodást, azaz ma már szinte felfoghatatlanul nagy befolyással bírt az emberek mindennapi életére. Akit pedig kiközösítettek a kereszténységből, mindezt elveszítette: mintha megbélyegezték volna, akár valami fertőző beteget. Ez várt Kán Lászlóra és mindenki másra, aki továbbra is vitatta Anjou Károly magyar uralkodói jogát. Gentile bíboros kiközösítése azonban nem csak az élőkre, hanem a holtakra is vonatkozott: a bíboros ítélete szerint ők sem nyugodhattak többé megszentelt földben, így kiásatta a tetemeket, és embereivel szétszóratta az ellenszegülők halott rokonainak maradványait a puszta földön. Ez a látvány – és eleve ez a rémesen kegyetlen cselekedet – végül sokakat térdre kényszerített, és ennek következtében végül Kán László is kénytelen volt átadni a Szent Koronát.

A harmadik koronázásra 1310. augusztus 27-én került sor, Fehérváron. Egy kerek évtizeddel azután, hogy partra szállt Spalato kikötőjében, Anjou Károlyt harmadszor is megkoronázták – s ezúttal már az ősi szokásjog mindhárom feltétele teljesült. Károly végérvényesen magyar uralkodóvá lett.

Csák Máté később ismét ellene fordult, ezúttal már fegyverrel is. Budát például egy ízben megtámadta, hogy elfogja az éppen ott tartózkodó Károlyt és feleségét. A támadás nem járt sikerrel, de Károlynak ismét Temesvárra kellett áttennie a székhelyét. Gentile kiközösítéssel sújtotta Csák Mátét, erre a feldühödött hadúr Esztergomot is megtámadta, és ocsmány pusztítást vitt véghez. Apjuk halála után egy másik nagyúr, Aba Amadé fiai is szembe fordultak Károllyal, és a feszült helyzetben végül elkerülhetetlenné vált a fegyveres konfliktus.

Anjou Károly 1312. június 15-én, Rozgony mellett vívta meg élete leghíresebb ütközetét, ahol a túlerő dacára legyőzte az Aba nemzetség és Csák Máté összevont haderejét. Állítólag a tatárjárás óta nem volt ehhez foghatóan véres mészárlás Magyarországon – ám ez még mindig csak a kezdetet jelentette. További tizenegy évbe telt, mire Anjou Károly befejezhette a hatalmaskodó és széthúzó nagyurak ellen folytatott belháborúit, és megkezdhette a békés építkezést.

Csák Máté 1321 elején meghalt, s ezzel Károly végre irányítása alá vonhatta a Felvidéket is, majd 1323-ban hadai egészen Spalatóig vonultak, az utolsó tartományúrig megregulázva az ellenszegülőket. 1323 volt az az év is, amikor Károly végleg maga mögött hagyhatta temesvári „önkéntes száműzetését”, és az ország szívében alakíthatta ki végleges királyi udvarát. Nem Budára vonult be azonban, ahol elődei is székeltek, és nem is Székesfehérváron vagy Esztergomban, a régi királyi székesfővárosok egyikében alakíttatta ki a királyi kúriát és telepíttette le az udvar népét, hanem a festői Visegrádból épített ki vadonatúj, káprázatos fővárost. 1326-ban itt alapította meg a keresztény világ első világi – azaz nem egyházi alapítású – lovagrendjét, a Szent György Lovagrendet. Az őrjöngő Zách Felicián is itt, Visegrádon, 1330. április 17-én, egy sötét tavaszi napon próbálta meg lekaszabolni az éppen ebédelő királyi családot. Károly attól kezdve gyanakvóvá vált, családjával együtt felköltözött a folyóparti palotából a fellegvárba, ahol sokkal szigorúbb őrséget állított, és a korabeli kútfők szerint komorabb lett, a visegrádi udvari ünnepségek száma is megcsappant.

Még néhány évszám, amely Anjou Károly Visegrádjához köthető:

1333 – Ekkor indult el a király Nápolyba, hogy tárgyaljon nagybátyjával, Bölcs Róbert királlyal. Magával vitte fiát, a mindössze ötéves András herceget, aki ezután soha többé nem tért haza: ott maradt a Nápolyi Királyságban, mint Róbert unokájának, Johannának a jegyese, aki egyszer talán majd Nápoly trónján ülhet, ami apjának soha nem adatott meg. Ajándékként magával vitt egy káprázatos legendáskönyvet, a ma Magyar Anjou-legendárium néven ismert korabeli „képregényt” a szentek életéről. Ez a könyv minden bizonnyal a visegrádi festőműhelyben készült, az Itáliában tanult Hertul mester keze által, aki a híres Nekcsei-biblia képeit is festette. Érdekesség, hogy később, az 1350-es, 1360-as években valószínűleg Hertul mester fia, Miklós volt a Képes Krónika festője.

1335 – Ekkor zajlott a legendás visegrádi királytalálkozó, ahol a cseh Luxemburgi János és a lengyel Piast Kázmér végre békét kötöttek egymással, rendezve a régi területi vitákat, és szoros szövetségre léptek a Magyar Királysággal. Ugyanitt végre rendeződtek a Lengyel Királyság és a Német Lovagrend régóta húzódó, nemegyszer háborúba torkolló területi vitái is, ugyanakkor a cseh–lengyel–magyar szövetség háborús előkészületeket tett az Osztrák Hercegség ellen.

1339 – Anjou Károly ebben az évben kötött egyezséget sógorával, Kázmér lengyel királlyal, hogy amennyiben Kázmér utód nélkül halna meg, úgy Károly valamelyik fia örökli a lengyel trónt, méghozzá anyjuk, Piast Erzsébet öröksége révén.

Miután tehát kellőképpen megszilárdította a helyzetét, Anjou Károly rendkívüli érzékkel maga köré gyűjtött emberei segítségével új alapokra helyezte a királyi hatalmat, megújította a hadak működését, Nekcsei Demeter tárnokmesteri vezetése alatt – jórészt az akkoriban feltárt ezüst- és aranybányáknak is köszönhetően – megerősítette a magyar gazdaságot, és a véres, kaotikus évtizedek után rég nem látott rendet tett Szent István birodalmában. Uralkodásának végül a Magyar Királyság egyik legszebben virágzó, valaha volt leggazdagabb évszázadát köszönhette a nép: akkoriban a Cseh Királyság és a Magyar Királyság együttesen adta Európa teljes ezüstkészletének a felét, az aranyának pedig több mint a kilenctized részét.

S amikor Károly 1342. július 16-án, Visegrádon örökre lehunyta a szemét, a trónon egy valódi lovagkirály, az utókortól a Nagy melléknevet kiérdemlő Anjou Lajos követte – ám ez már egy másik történet.

__________________________________________

Ajánlott olvasmányok Anjou Károlyról és koráról:

Bagi Dániel: Az Anjouk Krakkóban
Kronosz Kiadó, 2014

Bartha Annamária: Károly Róbert és Nagy Lajos egészsége és betegségei
In: Kovács Szilvia – Révész Éva (szerk.): Műhelyszemináriumi dolgozatok I.
SZTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, 2013

Bellér Béla: Magyarok Nápolyban
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1986

Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában
Gondolat Kiadó, 1987

Bertényi Iván: Nagy Lajos király
Kossuth Könyvkiadó, 1989

Bertényi Iván – Szende László: Anjou-királyaink és Zsigmond kora
Officina ʼ96 Kiadó, 2011

Buzás Gergely: A királyok Visegrádja
Mátyás Király Múzeum, 2018

Csukovits Enikő: Az Anjouk birodalma 1301–1387
Kossuth Kiadó, 2012

Csukovits Enikő: Az Anjouk Magyarországon I. – I. Károly és uralkodása (1301-1342)
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2012

Csukovits Enikő (szerk.): Az Anjou-kor hatalmi elitje
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2020

Csukovits Enikő: Liliom és holló – Az Árpád-ház kihalásától a mohácsi vészig
Magyar Könyvklub – Helikon Kiadó, 1997

Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában
Panoráma, 1982

Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig
História / Holnap Kiadó, 2003 

Engel Pál: Szent István birodalma
MTA Történettudományi Intézet, 2001

Hermann Róbert (szerk.): Magyarország hadtörténete I. – A kezdetektől 1526-ig
Zrínyi Kiadó, 2017

Kerékgyártó Béla: A magyar királyi udvar a királyság fénykorában
Rudnyánszky A. Könyvnyomdájából, 1881
(reprint: Históriaantik Könyvkiadó, 2013)

Képes Krónika
Magyar Helikon Könyvkiadó, 1964

Kristó Gyula: A rozgonyi csata
Akadémiai Kiadó, 1978

Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi
Zrínyi Katonai Kiadó, 1988

Kristó Gyula: Károly Róbert családja
In: Aetas 20. évf. 4. szám
AETAS Könyv- és Lapkiadó Egyesület, 2005

Kristó Gyula – Makk Ferenc (szerk.): Károly Róbert emlékezete
Európa Könyvkiadó, 1988

Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században
Akadémiai Kiadó, 1988

Magyar Anjou Legendárium
Magyar Helicon – Corvina, 1975

Miskolczy István: Magyarország az Anjouk korában
Attraktor, 2009

Rácz György (szerk.): Visegrád 1335
International Visegrad Fund, 2009

Szende László: Piast Erzsébet és udvara (1320–1380)
Doktori disszertáció, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2007

Veszprémy László: Az Árpád- és Anjou-kor csatái, hadjáratai
Zrínyi Kiadó, 2008

Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon
Argumentum Kiadó, 2008

Zombori István: Lovagok és lovagrendek
Madách Könyvkiadó – Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1988

Zsoldos Attila (szerk.): Hercegek és hercegségek a középkori Magyarországon
Városi Levéltár és Kutatóintézet, 2016