2022-ben lett kereken tízéves az első történelmi regényem, a Non nobis Domine. A könyv eddig három kiadónál öt kiadást ért meg, összeladási mutatói mára ötszámjegyűek, kétévados rádiójáték készült belőle, és tervben van a díszdobozos, Várai Artúr által illusztrált kiadása. A regény jelenlegi legteljesebb kiadását az Athenaeum Kiadó gondozza – erről is szó lesz az alábbi, a jubileum alkalmából összeállított tízes listában. Nézzük is, mi az a tíz érdekesség, amit összeszedtem nektek a tízéves Non nobis Domine kapcsán!

1. Először senki nem hitt benne igazán
2008-ban találtam ki, hogy klasszikus jellegű történelmi regényt szeretnék írni néhány magyar templomos lovagról. Az írói pályám hajnalán jártam, addig elsősorban krimikben gondolkodtam, és finoman szólva a magyar könyvpiac sem volt elkényeztetve kortárs történelmi regényekkel. Egyedül Benkő László Honfoglalás-trilógiájáról tudtam (amit akkor egy pici kiadó gondozott), illetve abban az évben jelent meg Bán Mór Hunyadi-sorozatának első része, de én arról akkor még nem hallottam (három évvel később, 2011-ben fedeztem fel a Hunyadit, és lettem azonnal a rajongója). Elvétve ugyan akkoriban is jelentek meg magyar történelmi regények, de egyetlen olyan szerzőről sem volt tudomásom, aki elkötelezte volna magát a zsáner mellett. Nem csoda tehát, ha először senki sem nagyon hitt benne, hogy az ötletem életképes. Sokan furcsállták, hogy történelmi regényt szeretnék írni, és amikor azzal érveltem, hogy nem nagyon látok magyar történelmi kalandregényt a kiadók kínálatában (tehát elméletileg pont kínálkozna is egy piaci rés), akkor még olyan ismerősöm is akadt, aki rámutatott, hogy ez nyilván nem véletlen – hiszen kit érdekel a magyar középkor? A mából visszatekintve ez a kérdés minimum viccesen hat számomra. A regény 2012-ben jelent meg először, és abban az évben mintha elkezdett volna átszakadni egy láthatatlan gát: azóta évente bővül a magyar történelmiregény-írói tábor legalább egy-két új szerzővel, rengeteg író akar megnyilvánulni ebben a zsánerben – és nagyon sok mindenkit érdekel a magyar középkor.

2. Más lett volna a címe – és milyen jó, hogy nem az lett!
Máig megvan valahol a regény első tervezetéhez összeállított, kezdetleges jegyzetanyagom, amelynek címlapján a következő olvasható: „Jegyzetek Bíró Szabolcs A templomos lovag című regényéhez”. Időközben gondoltam meg magam, úgy okoskodva, hogy a Sub Rosa esetében is bejött a latin címválasztás, úgyhogy ennek is valami frappáns latin cím kéne A templomos lovag helyett. Így lett végül a regény címe Non nobis Domine. 2012 nyarán, az Ünnepi Könyvhéten ülve, miközben a frissen megjelent regényt dedikáltam, feltűnt nekem, hogy néhány standdal arrébb egy akkor számomra még ismeretlen szerző, egy bizonyos Trux Béla dedikálja a frissen megjelent történelmi regényét – amely A templomos lovag címet viselte.

3. Majdnem félbehagytam, hogy nekiálljak a Bátoroknak
Legalább hetek, de az is lehet, hogy hónapok óta készítettem már különféle jegyzeteket a majdani regényhez, amikor felvázoltam a fiktív Bátor família családfáját – és hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy félretegyek mindent, amin addig dolgoztam, hiszen úgy gondoltam, hogy talán mégsem ezt kéne megírni, hanem inkább a templomos felmenők históriáját, egy XIII. századi családregényt. Ma már nem emlékszem rá pontosan, hogy meddig tartott ki ez az elhatározás, de legalább napokig nagyon is komolyan gondoltam a dolgot, és ha jól rémlik, egy új jegyzetfüzetet is nyitottam Bátorok címen. Aztán viszont inkább mégis visszatértem a Non nobis Domine történetéhez. A Bátorokat azóta sem írtam meg – de ami késik, reményeim szerint nem múlik…

4. A történelem eredetileg csak díszlet lett volna
Szinte semmit sem tudtam a történelmiregény-írásról, amikor belekezdtem a regénybe – nem is véletlen tehát, hogy az első változattal több mint négy évig dolgoztam, hiszen rengeteg mesterségbeli fogást kellett elsajátítanom, miközben magát a történetet is igyekeztem mind előbbre gördíteni. Ma már számomra is furcsa (sőt érthetetlen) az a kezdeti elhatározásom, hogy a történelem csak díszletként szolgál majd a fiktív történethez. Emlékszem, milyen súllyal zuhant rám a felismerés az első néhány hónap után, amikor ráébredtem, hogy egy történelmi kalandregény esetében mindenképpen a könyv szerves részét kell képeznie magának a valós történelemnek – és nem csupán az események ismertetésének, hanem gyakorlatilag mindennek, ami történelem, az étkezéstől a ruházkodáson át a hitvilágig. Úgyhogy el kellett kezdenem tanulmányozni a magyar középkori történelmet: előbb a felületesebb, egyszerűbb, színes-szagos ismeretterjesztő anyagokon keresztül, majd az egyre komolyabb szakanyagok által. Cseppet sem meglepő hát, hogy a Non nobis Domine nem lett kész negyed év alatt, ahogy egykor elhatároztam – négy és negyed év kellett hozzá, hogy az utolsó pontot is kitegyem a grandiózus történet végére. Hangsúlyozom: gyakorlatilag semmit sem tudtam arról, hogyan kell történelmi regényt írni. Tovább megyek: az Ulpius-ház által gondozott első, 2012-es kiadás egyes fejezeteiben ez még érzékelhető is, habár addigra már egy akkora utat tettem meg, amekkorát sem azelőtt, sem azóta, egyetlen regényem írása közben sem.

5. Négy év írás, majd négy év után átírás – avagy egy regény újjászületése
Két évvel a megjelenés után már dolgoztam az Anjouk-sorozat első része, a Liliom és vér jegyzetanyagán. Ehhez a könyvhöz már lényegesen több történelmi ismeretterjesztő- és szakkönyvet, oklevél- és krónikafordítást gyűjtöttem össze, plusz megalapítottam a Csallóközi Anjou Károly Bandériumot, hogy a hagyományőrzés révén némi gyakorlati ismeretanyagra is szert tehessek. Az Anjouk második részéhez aztán még több szakanyagban merültem el, a harmadik részhez szintén… Ekkorra mind az adott történelmi korszakkal kapcsolatos tudásom, mind az írói eszköztáram lényegesen gazdagabbá vált, és bár a megjelenés óta nem olvastam újra az első történelmi regényemet, egyre több részlettel kapcsolatban rémlett, hogy ezt vagy azt rosszul, helytelenül írtam benne. Négy évvel a megjelenés után kiderült, hogy a kiadási jogok visszaszálltak rám, és az Anjoukat is gondozó Athenaeum Kiadó szívesen megjelentetné a Non nobis Dominét, mint a náluk futó regénysorozat előzményét, 2016 karácsonyára. Nem is akárhogy: keménykötésben, védőborítóval, méghozzá egyetlen vaskos kötetben (mivel eredetileg kétrészes minisorozat formájában jelent meg a regény). Annyit kértem, hogy adjanak három hetet, ezalatt én átfutom a szöveget, és kipofozom a történelmi tévedéseimet. Ebből végül három hónap kemény munka lett, és a történelmi pontatlanságok jelentették a legkisebb problémát: sokkal jobban zavart, hogy magával a szövegminőséggel nem voltam elégedett. Főleg a regény első felével (az egykori első kötettel) voltam elégedetlen, de annyira, hogy jóformán mondatról mondatra dolgoztam át a regényt. Előfordult, hogy kihúztam egy kétsoros részt, és írtam helyette négy oldalt. Máshol egy teljes fejezetet szúrtam be. De általában „csak” át- és átírtam a mondatokat, a bekezdéseket, finomítottam a szóhasználatot. Ennyit tett hát további négy év folyamatos történelemtanulás és írásgyakorlat: a négy és negyed évig írott regényemet 2016-ban gyakorlatilag újraírtam egy végtelennek tűnő negyedéves munka során, és így született meg a Non nobis Domine véglegesnek tekinthető változata. A könyvet a tervek szerint még abban az évben kiadta az Athenaeum, és azóta is folyamatosan jelen van a magyar könyvpiacon – sőt, kétévados rádiójáték is született belőle.

6. Az Attila nem autentikus középkori keresztnév
Bármennyire is szeretném, az Attila nem autentikus középkori magyar keresztnév. Gárdonyi Géza és A láthatatlan ember iránti tiszteletadásként találtam ki annak idején, hogy az első történelmi regényem főhősét mindenképpen Attilának fogom elnevezni – és bár többen is figyelmeztettek rá, hogy ez a keresztnév nem létezett a középkori Magyarországon, én úgy gondoltam, ennyi írói szabadság belefér. Ma már ezt elképzelhetetlennek tartanám, de akkoriban valamiért még rém makacs voltam e téren. Így született meg Bátor Attila neve, és persze nem véletlen, hogy amikor Vilmos a regényben először hallja meg ezt a nevet, így szól: „Különös név egy különös kisfiúnak.”

7. Hímzett szütyő és 43 levendulaszál
Eredetileg még máshogy hívták volna Bátor Attila élete szerelmét, de aztán 2009-ben megismertem egy lányt (aki később a feleségem lett, majd a két fiam édesanyja), akinek a hatására azon nyomban átneveztem a női főhősömet Ágnesnek. Az én Ágnesem pedig óriási hatást gyakorolt mind a regényre, mind a teljes munkásságomra: többek között neki köszönhető, hogy korai írói álnevemet elhagyva Bíró Szabolcsként kezdtem publikálni, és hogy a jövőbeli témáimat, az íráshoz való hozzáállásomat is alapjaiban gondoltam újra. Egy nap Ági hozott nekem a nagymamája kertjéből egy csokor levendulát: ez a 43 levendulaszál került bele a regénybe olyasformán, hogy ott Ágnes az ifjú Attilát lepi meg vele. Miután pedig megírtam, hogy Attila lemorzsolja a levendulát egy kis vászonszütyőbe, amit a nyakába akasztva visel, akkor az én Ágim is varrt nekem egy kis vászonszütyőt – amire ráhímzett egy templomos keresztet, úgyhogy ez a kereszt végül rákerült a regénybéli szütyőre is. A kis vörös kereszttel hímzett vászonszütyőt természetesen máig őrzöm, sőt használom: levendula helyett azonban azt az USB-kulcsot tartom benne, amit 2008-ban, még a Non nobis Domine ötlete megfoganásának évében kaptam, és amire máig is a félkész regényeimet mentem el, minden egyes írásnap végén.

8. A történet teljesen másképp végződött volna
Több olyan pont is akadt a cselekményben, ahol a történet eredetileg más irányba ment volna tovább, de valamiért nem működött volna az eredeti elképzelés. Az egyik ilyen, amire vissza tudok emlékezni, a pökhendi Ádám karaktere volt: ő végig egy velejéig gonosz fickó lett volna, akinek a regény végén Attila levágja a fejét. Csakhogy írás közben egyszer csak észrevettem, hogy Ádám nem gonosz – velem együtt pedig Attilának is rá kellett döbbennie ugyanerre, végül tehát cimborák lettek (és Ádám megtarthatta a fejét). Számos hasonló eset akadt írás közben, a legnagyobb változtatás mégis a regény befejezését érintette. Máig őrzöm a jegyzetfüzetet az eredeti lezárással: „A rozgonyi csatából hazatérve Attila a haldokló Ágnest találja. Az asszony túl sok vért vesztett, miközben halott gyermeket szült. Tamás érsek is a helyszínen van. Attila Dubicába utazik Vilmos és Ágnes testével. Újból felölti a Templomos Lovagrend cappáját.” Talán nem is kell hosszan ecsetelnem, hogy ez mennyire rossz lezárás lett volna. A regény fiktív főhőse végig együtt küzd a vele egykorú Anjou Károllyal, úgy a magánéletében, mint a csatatereken. Együtt törnek egyre előrébb és egyre magasabbra, és a regény végére egyszerűen muszáj, hogy valamiféle értelme legyen a sok küzdelemnek – mindkettejük küzdelmének. Károlynak háromszor is meg kell koronáztatnia magát, rendet vágnia a káoszban, felszámolnia az anarchiát, és rendkívül véres belháborúban talpon maradva kell biztosítania a későbbi békét és prosperitást. Attila, aki vele párhuzamosan halad ugyanezen az úton, nem bukhat el a végén – nem is beszélve Ágnesről, aki mindent háttérbe szorítva végig kitart a közös jövőjük mellett. Később mindkettejüknek bőven kijut kegyetlenségből és sötétségből, de a Non nobis Domine még nem az a történet: ha itt nem kapják meg a végén a közös jutalmukat, akkor jóformán semmi értelme nem lett volna 800 oldalon át küzdeni és kitartani.

9. Ősélmények és elemi hatások
Ha A rettenthetetlen című film elején az elárvult William Wallace-t nem viszi magával hosszú hajú, sebhelyes arcú nagybátyja, hogy férfivá faragja, akkor valószínűleg az elárvult Attiláért sem jön el soha a hosszú hajú, sebhelyes arcú nagybátyja, Bátor Vilmos, hogy férfit és lovagot faragjon belőle. Ősélményem ugyanis, hogy ahányszor csak gyerekként megnéztem A rettenthetetlent, látni akartam, miképpen zajlik ez a nevelés: hogyan tanulja meg William előbb az eszét, majd a kardját használni, és így tovább… De mivel ez a filmből kimaradt, én megírtam a magam verzióját, a magam hőseivel, a Magyar Királyság egyik déli tartományában. Ha a Mennyei királyság című filmben Ibelini Balián nem vezeti öngyilkos rohamra maréknyi lovasságát a szaracén előőrs ellen, akkor Bátor Pál sem csinálja ezt, nem hal meg, és nem hagyja rá eltitkolt ivadékára a kardját, amiből végül nagy értékű családi ereklye lesz. A Mennyei királyság zseniális szövegkönyve nélkül egyáltalán nem is lenne olyan a Non nobis Domine hangulata, amilyen végül lett – valószínűleg egészen más felütéssel, más hangnemben szólalna meg a regény. Gárdonyi Géza két mesterműve, az Egri csillagok és A láthatatlan ember nélkül szintén számos elemében lenne másmilyen a Non nobis Domine, J. R. R. Tolkien és A Gyűrűk Ura nélkül pedig fel sem tudom mérni, mekkora lenne a különbség. Eger várának ostroma és a Helm-szurdoki csata nélkül fogalmam sincs, hogyan írtam volna meg Buda (lényegében fiktív) ostromát, vagy épp a rozgonyi csatát. Az 1981-es Excalibur nélkül valószínűleg nem kap ekkora hangsúlyt az ősi családi kard, nem lennének ilyen fontosak a szimbólumok, sem pedig a klasszikus lovagi szemléletmód. Umberto Eco és A rózsa neve nélkül pedig nem is tudom, hogy akartam-e volna egyáltalán templomos lovagokról, középkori világról és efféle dolgokról írni – annyi bizonyos, hogy Bátor Vilmosnak más lenne a keresztneve, Bolognai Umberto karaktere pedig meg sem születik. És mindez még mindig csak a jéghegy csúcsa.

10. Eredetileg nem gondolkodtam sorozatban
Amikor 2008-ban megfogant bennem az alapötlet, még csak egyetlen történelmi regény megírását tűztem ki célul magam elé. Tehát nemhogy sorozatban nem gondolkodtam, de ha jól emlékszem, az sem volt még egyértelmű számomra, hogy a későbbiekben elsősorban történelmi regényeket szeretnék írni (időközben persze ráéreztem a műfaj ízére, és rá kellett jönnöm, hogy ebben tudok a leginkább otthonosan mozogni). Valójában egészen 2012-ig önálló történetként gondoltam a Non nobis Dominére, és bár addigra olvasóként teljesen beszippantott a Hunyadi-sorozat világa, valahogy mégsem Bán Mór műve ösztönzött arra (legalábbis nem közvetlenül), hogy a Non nobis Domine után belevágjak az Anjouk írásába – hanem a Borgiák című tévésorozat, és annak is csak a második évada. Fogalmam sincs, hogyan és mi okból alakult így, arra az érzésre azonban tisztán emlékszem, amikor az egyik epizód nézése közben megszületett bennem az Anjouk-sorozat terve (aminek persze semmi köze a Borgiákhoz, de hát az ihlet furcsa állatfaj). Nem a Borgiák volt azonban az egyedüli inspirációforrás: a Non nobis Domine befejezése után folyamatosan ott mocorgott bennem az érzés, hogy én otthagytam a barátaimat, ismerőseimet valahol a XIV. század elején, és vissza kell mennem értük a középkor mélyére, hogy kiderítsem, mi történt még velük a későbbiekben. Innen már egyenes út vezetett az Anjoukhoz: a sorozatnak mindenképpen meg kellett születnie.

A Non nobis Domine országszerte kapható, a Líra webáruházából pedig 20%-os kedvezménnyel rendelhető. A regény e-könyvként is elérhető, többek között a Líra vagy az eKönyv Magyarország kínálatában.