2021. jan 14.

Bán Mór: A halottfényképező

írta: Bíró Szabolcs, a székirodalmár
Bán Mór: A halottfényképező

Sűrű és eseménydús évet tudhat a háta mögött Bán Mór: bár grandiózus regénysorozata, a Hunyadi tizenegyedik részére még várnunk kell, az írónak 2020-ban így is négy könyve jelent meg. Az év első felében jött a csupán 100 számozott példányban megjelent horror-kisregénye, Túl a rőt hold mocsarán címmel. Karácsony felé közeledve pedig előbb napvilágot látott A Csillagösvény lovasai című legendagyűjteménye (mely az Ezer rege könyve című sorozat első darabja), nem sokkal utána A szűz kardja (amely érdekességként, egyfajta kiegészítőként kapcsolódik a Hunyadi-sorozathoz), végül pedig magánkiadásban A halottfényképező című kísértettörténete. Ez utóbbi könyv mindössze 200 példányban készült el, és kizárólag az írótól megrendelve lehet(ett) beszerezni, kétféle borítóval is – ám a különlegességét messze nem csak ez adja.

hf_03.jpg

A történet a 19. század második felében, a polgárháború utáni Amerika nyomorult, elszegényedett vidékein játszódik, az egykori vadnyugat immár cseppet sem romantikus, ellenben rendkívül nyomasztó helyszínén. Karakterei rezervátumba zárt, halálra ítélt őslakosok és rongyos, éhes, üres tekintetű, nehéz fizikai munkától megkopott, az élet által megrágott fehér emberek. Főhőse egy kiégett, minden földi örömtől megfosztott halottfényképező, aki frissen elhunyt embereket preparál, állít be különféle pózokba, majd készít róluk olyan minőségű fotográfiákat – legtöbbször gyászoló szeretteik körében –, mintha még élnének. Ez a ma már rendkívül bizarrnak tűnő foglalkozás akkoriban valóban létező, sőt széles körben elfogadott tevékenységnek bizonyult – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a teljes szöveget illusztrációként végigkísérő több tucat korabeli kép. Ezek egyből megadják az alaphangulatot Bán Mór szomorkás, gótikus hangulatú történetéhez, de csak első felütésre tűnnek horrorisztikusan hátborzongatónak: a szöveggel kiegészülve új értelmezést nyernek, és az olvasó óhatatlanul is elgondolkodik egyik-másik fénykép lehetséges háttértörténetén. Arról nem is beszélve, hogy ezek a remekül válogatott képek egyfajta mélységet adnak a történetnek, általuk egy plusz dimenzióval bővül a prózaszöveg.

Magáról a történetről semmit sem szeretnék elárulni, hiszen A halottfényképező valahol a kisregény és a novella határvonalán egyensúlyoz, és így a cselekménye sem túl bonyolult – ellenben annyira érzékeny, intelligens, lassan hömpölygő (mégis könnyedén, gyorsan olvasható) szövegről van szó, hogy teljesen elbizonytalanodtam, tekinthető-e horrornak egyáltalán. A mai modern értelemben véve semmiképp: esetében valóban a kísértettörténet a legtalálóbb műfaji besorolás, de ha teljesen őszinte akarok lenni, egyszerűen azt mondom, ez nettó szépirodalom. Nem hatásvadász, mégis rettentően hatásos. Nem erőltet semmit: olyan finom precizitással mesél el egy egyszerű, mély, emberi történetet, hogy bevallom, alaposan megdöbbentett. Bán Mórtól sokkal akciódúsabb, pergő cselekményű történetekhez vagyok szokva – ez a szomorkás, édesbús, érzékeny oldala teljesen váratlanul ért.

A halottfényképező valódi irodalmi csemege, amit érdemes beszerezni, és félrevonulni vele egy csöndes sarokba. Számítsunk rá, hogy utána egy ideig még velünk lesz – csakúgy, mint azok a bizonyos utolsó fotográfiák, vagy az azokon szereplő elhunytak lelke.

Szólj hozzá

ajánló olvasás magyar novella irodalom próza recenzió kisregény Bán Mór A halottfényképező halottfényképező