Amikor 2008-ban elkezdtem dolgozni a négy évvel később megjelent könyvemen, a Non nobis, Domine c. történelmi regényen, még nem tudtam, mennyi kincset is rejt a Csallóköz a középkor évszázadaira nézve. Az eredeti nyers szövegben még Kalocsát jelöltem meg a regényben szereplő fiktív család, a Bátorok szűkebb szülőhazájául, senki se kérdezze, miért. Csak valamikor 2010-ben nyílt fel a szemem a saját szűkebb pátriám rejtette szépségekre, és ezt elsősorban Nagy Attilának köszönhetem, aki Tokajból Dunaszerdahelyre költözve beleszeretett a városba, és munkásságával – mondhatni – felébresztette az itteni emberek szunnyadó lokálpatriotizmusát. Az enyémet is. Első lokálpatrióta lépésemként pedig azonnal kihúztam Kalocsát a regényemből, és a középkori Szerdahellyel helyettesítettem azt.

Mi is varázsolt el annyira a Csallóközben?

Elképzelni sem tudok jobb középkori tájat, mint a ma Kis-Dunaként ismert Csalló határolta földterületet: egyik végén a koronázó Pozsony, másik végén a hős Komárom, a kettő között pedig Tündér Ilona lakhelye, egy mocsaras, vadregényes, sűrű zöld rengeteg. Erdeiben ezerféle vad, vizeiben a legkiválóbb édesvízi halak, szántóin aranyló búzakalász-rengeteg… Ha behunyom a szemem, valósággal beleszédülök az elképzelt látványba, és gyászolom, hogy ma már csak apró foltokban őrizte meg a táj korabeli arculatát.

Szerdahely meglepően korán, az Árpád-kor hajnalán kapott templomot, hiszen a település kereskedelmi főutak kereszteződésében épült, és már a honfoglalás óta lakták. A fatemplomot Anjou Károly (közismertebb nevén Károly Róbert) idejében, a XIV. század első negyedében építették át kőtemplommá, néhány korabeli freskó maradványát máig megcsodálhatjuk benne.

Kisudvarnok története szintén a kései Árpád-korba nyúlik vissza, hiszen a pozsonyi várban szolgáló udvarnokok településeként jött létre, és első ízben egy 1252-ben keltezett oklevél számol be róla (más forrás szerint már 1138-ban szerepel írott dokumentumban).

Szintén a szívem csücske Dévény, a Nyugat kapuja, ez a gigászi kővár a Duna-menti magaslaton (nem véletlenül örökítettem meg ezt a ragaszkodás a Nyugat őre c. novellámban). Napóleonnak „köszönhetően” ma már csupán vadregényes romhalmaz, de még a ma álló romok is elképesztik az ember fiát gigászi méreteikkel. Ha pedig a légi felvételeken, madártávlatból készült fotókon kibogarásszuk az egykori erősség ma is látható körvonalait, joggal kerekedhet el a szemünk a gondolatra, hogy ez a fenséges monstrum vajon mekkora is lehetett fénykorában.

Leghíresebb királyunk, Hunyadi Mátyás is gyakori vendég volt a Csallóközben: a pozsonyi gyűléseket, tárgyalásokat leginkább Komáromban szerette kipihenni, hatalmas bálokkal, ünnepségekkel. Ez nem is csoda: a Csallóköz nem csak Tündér Ilonáról és varázslatos erdeiről, de világraszóló, sokfogásos, változatos ételeket felsorakoztató lakomáiról is híres volt.