Megfőztem az északi istenek italát
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy személyes középkori időutazásom következő állomásához értem: mézsört készítek. Múlt héten, miután a Gasztroangyal 68. adásában alaposabban is szemügyre vehettem a varázslatos szigethalmi Emese Várispánságot , elhatároztam, magam is elkészítem ezt a több ezer éves, legendás italt. Számtalan recept, blogbejegyzés, cikk és fórum-hozzászólás elolvasása után álltam csak neki a hozzávalók beszerzésének, majd további internetes böngészés, vélemények és személyes tapasztalatok átrágása, kijegyzetelése előzte meg a főzés kezdetét.
Előzetesen álljon itt pár gondolat a mézsörrel kapcsolatban. A többség elsősorban a vikingek kapcsán ismeri ezt az édes, alkoholos nedűt, ami nem is csoda, hiszen ...
Nem mondhatnám, hogy sorozatfüggő vagyok, de ha rákapok egy szériára, akkor azt nagyon szoktam szeretni. Gyerek- és kamaszkorom máig kitartó kedvencei az X-Akták és a Jóbarátok (előbbi inkább talán csak nosztalgiából), ezeken kívül a Maffiózók, a Róma, a Borgiák, a svéd-dán koprodukciós A híd, legújabban pedig a Vikingek az, amit akár többször is szívesen újranézek, és évek múlva is előveszek majd. Oké, ez utóbbinak még nincs magyar címe, de talán nem akkora ördöngösség kitalálni, hogy az angol "Vikings" hogy fog magyarul hangzani (pl. Nyolcadik hajós: a varég). Ezekkel nagyjából ki is merül az általam kedvelt sorozatok listája, de bármennyire is szeretem őket, van egy, ami nálam mindegyik felett áll: a Trónok harca.
Mi jut eszünkbe a „viking” szó hallatán, olvasatán? Marcona hajós emberek, akik a maguk idejében országokat rohantak le és fosztottak ki, többször is átrajzolták Európa térképét, számos ma is létező ország alapjait rakták le, és rendíthetetlen zsoldosokként váltak nem csupán bizánci uralkodók, de maga Szent István király testőreivé is. Medveruhás, fejszével hadakozó, különös vallású emberek, akik behajózták a világot, és még Észak-Amerikában is jártak, több száz évvel Kolumbusz előtt. Mindezt számos helyen olvashatjuk és hallhatjuk róluk. De vajon el tudunk-e képzelni két termetes északi harcost, amint egy tábla körül ülve apró figurákat tologatnak ide-oda?
A tavalyi év késő tavaszán keresett fel egy számomra addig teljesen ismeretlen férfi, hogy már hosszú ideje dolgozik egy könyvön, és szeretné kiadni, de előtte szüksége lenne valakire, aki elmondja neki, hogy egyáltalán érdemes-e foglalkozni az ő szövegével. Mert mi van, tette fel a megdöbbentő kérdést, ha amit írt, az úgy rossz, ahogy van. Előrebocsátom, hogy csak nagyon ritkán vállalok hasonló feladatot, most valamiért mégis úgy éreztem, bele kell olvasnom a férfi kéziratába. Már eleve a felütés is szimpatikus volt, mármint hogy él olyan szerző a Földön, aki képes objektíven állni a saját irományához, és elfogadni azt is, ha valaki azt mondja róla, hogy az nem jó. Tehát belekezdtem. Aztán úgy az ötvenedik oldal tájékán már ...
Megjött... Itt van, és még mindig alig hiszem el! Négy év és három hónap munkája testesül meg ebben a féltégla vastagságú regényben (736 oldal!), szigorú értelemben véve életem első történelmi regényében, a