Hiánypótló cikksorozatunk első részében a kora Anjou-kori férfiviselet alapjaival ismerkedtünk meg, a második részben pedig rövid betekintést nyertünk a korabeli polgári, hétköznapi viselet néhány darabjába. A most következő harmadik rész sokak számára talán a sorozat legizgalmasabb darabját jelenti: háborúba indulunk az 1300-as évek első felében, Anjou Károly lobogója alatt, és megnézzük, mit volt érdemes ilyenkor magunkra húzni! A cikkben a saját anyagokon kívül kénytelen voltam az internetről is összehalászni ezt-azt, hogy teljesebb képet kaphassunk a hadi viseletekről. Ahogy az első és a második részben sem merítettük ki, csupán körbejártuk a témát, úgy most sem ígérem, hogy tökéletes, maradéktalan lesz a felsorolás – ugyanakkor igyekszem minden fontos részletet érinteni. Nincs is más hátra, mint: "Istenért és a hazáért, Károly király nevében, előre!"

I. Gambeson

A gambeson (vagy fegyverkabát) az a ruhadarab, amivel manapság sajnos sokan nem foglalkoznak. A filmekben, az irodalomban, a különféle játékokban, sőt bizonyos hagyományőrző körökben sem nagyon vesznek tudomást a létezéséről. Pedig ez a steppelt, lószőrrel vagy egyéb puha anyaggal jól kitömött kabát a harcos egyik legalapvetőbb ruhadarabja. A láncinget vagy a későbbi századokban használatos lemezpáncélt nem lehetett csak úgy, egyszerűen az alsó ruházat fölé húzni – a vasvért jól védett ugyan a fegyverek élétől, de az ütések erejét nem vezette el. A gambeson lényege pedig éppen ez: hogy az egyes döfések, vágások, sújtások erejétől ne zúzódjon össze a testünk, ne törjenek el a csontjaink. Szegényebb katonák önmagában is hordták, de aki tehette, pénzes erszényéhez mérten plusz védelmet is vásárolt fölé. (A sisak alá is hasonlóan bélelt sapkát húztak, ahogy a láb védelmét szolgáló bélelt nadrágszárak és egyujjas bélelt kesztyűk is léteztek.)

II. Sodronyvért

Talán a legismertebb vértfajta a később kialakuló lemezpáncél mellett. Ősrégi technológia, egymásba hurkolt, ellapított, majd elszegecselt láncszemekből álló "vasruha" volt, amit társadalmi rétegtől, rangtól, címtől függetlenül minden harcos szívesen viselt. Legismertebb formája talán a láncing, ennek létezett rövidebb és hosszabb változata (mind az ujjak hosszát, mint az alsó szegély hosszát nézve), végződhetett egyujjas lánckesztyűben is, de a fémlemezből kovácsolt lábszár-, térd- és combvért kifejlesztéséig a harisnyaszárat is készítettek ezzel az eljárással, ahogy a körgallérral kiegészített lánccsuklyának is nagy divatja volt. A sisakokhoz is előszeretettel fűzték hozzá láncfátyolként, erről az alábbiakban még lesz szó. Aki tehette, a XIV. század első felében egy jó minőségű, szegecselt láncinget húzott a gambesonja fölé, ha háborúba szólította a hűbérura.

III. Különféle vértdarabok, kiegészítők

A fémlemezből kovácsolt mellvért ugyan csak az 1370-es években, Nagy Lajos uralkodásának vége felé jelenik meg Magyarországon, a teljes testfelületre kiterjedő lemezpáncél pedig majd csak Luxemburgi Zsigmond korában terjed el, azért a láncing mellett már Anjou Károly korában, az 1300-as évek első felében is kísérleteznek a páncélkészítők különféle lemezvért-darabokkal. Előbb a lábszár és az alkar, illetve a váll védelmére szolgáló lemezvért-darabok jelennek meg, majd ez úgy fejlődik tovább, hogy már a térdet, a könyököt, a combot, a felkart, végül tehát a lábat és a kart is teljes egészében lemezpáncél fedi. Alábbi példánkon egy Károly-korabeli nemes lovag látható, aki a korszakhoz képest már elég alaposan fel van szerelve: gambesonja fölött sodronyinget visel, melyre még külön vállvértet is felszíjaztak a szolgái. Láncinge fölött háza színeivel ellátott általvető, karjában háromszög alakú címerpajzs, mellyel egy képzett harcos a teste szinte minden négyzetcentiméterét jól tudta védeni. A lovag fején körgallérral kiegészített lánccsuklya, melyre már az előző évszázadokban is elterjedt, divatosnak számító csöbörsisakot húz. Kézfejét részben sodronydarabokból, részben lemezből kovácsolt páncélkesztyű védi. Aki egy ilyen hadi viseletet megengedhetett magának, már bátran mehetett a csatába. (Képünkön Tasnády Zsolt látható.)

IV. Brigandin

A brigandin általában egy bőrmellényre hasonlított leginkább, bár előfordult, hogy a vállat és a karokat is védte. Lényege, hogy az erős bőrruhába különböző méretű fémlapokat varrtak, az így elkészített vérttel tovább növelve a test védelmét. A legáltalánosabb eljárás az volt, hogy a kis fém téglalapokat sűrűn egymás mellé varrták (esetenként szegecselték), de előfordult, hogy a létfontosságú szerveket takaró részekhez nagyobb, más formájú fémdarabokat választottak. A brigandin egy késői változatában pedig már nem is fémlapokat, hanem jóval nagyobb fémbordákat használtak, melyek egyetlen centimétert sem hagytak szabadon. Ezeket mindig belülről varrták a brigandinba, így annak viselője sokszor úgy festett, mintha csak egyszerű bőrmellényt viselne. Ezt a fajta vértet egyszerűen a gambeson fölé is lehetett húzni, de még biztosabb védelmet nyújtott, ha alatta egy réteg sodronyvértet is viselt a harcos. (Képünkön Tasnády Szabolcs látható.)

V. A kéz védelme

A történelem harcos embere mindig is ügyelt keze, ujjai épségére – elvégre azokkal markolta a fegyverét, miközben a csapások, vágások jó része is gyakran csúszhatott le oda. A korábbi századokban is létezett a kéz védelmére többfajta alternatíva, például előfordult a gambeson ujjához varrt egyujjas, bélelt kesztyű, illetve hasonló formájú sodronykesztyű is, mely, ha az ember éppen nem használta, szabadon lógott a lácing csuklórészéről. A XIV. század hajnalán kezd kialakulni (és a későbbi évszázadokban tökéletesedik) a páncélkesztyű, melynek többfajta formáját is ismerjük. Mind közül az első ismert, és így a XIV. század első feléből fennmaradt legmívesebb az ún. wisby-kesztyű, melyben minden egyes ujjperc szabadon mozoghatott.

VI. Az Anjou-kor első felének sisakjai

Három fő sisaktípust különböztethetünk meg az Anjou-kor első felében. Az egyik közkedvelt fajta a csöbörsisak volt, melyet a harcosok már a korábbi évszázadokban is viseltek, s amelynek az idők folyamán állandóan változott a külseje. Az egyik korai típus például szinte csak elölről védte az arcot, majd jött az egyszerűbb henger forma, később az arcrésznél hosszúkásan megnyúló típus, a XIV. század elején pedig a csöbörsisak addig lapos teteje is kúpos formát kapott, hogy a csapások könnyebben lecsússzanak róla. A század második felében aztán elkezdtek megjelenni a felnyitható rostéllyal ellátott sisakok (pl. a közkedvelt hundsgugel, illetve a XV. században az ún. barbuta), ezek pedig szép lassan kiszorították a használatból a legendás csöbörsisakot. Anjou Károly korában azonban még nagyon is divatos darabnak számított.

A korszak talán leginkább elterjedt sisaktípusa az ún. bascinet, melyet a század első felében még rostély nélkül hordtak, majd a későbbiekben különféle rostélytípusokat fejlesztettek ki rá (mint pl. az imént említett hundsgugel sisaktípust, melynek alapja egy csúcsosabb, megmagasított bascinet). A sodronyvért esetében említettem, hogy bizonyos sisaktípusokhoz szerettek láncfátylat erősíteni – erre egy nagyon tipikus példa a bascinet, melyet szinte csakis így hordtak, és a hozzáerősített lánc a nyakat, sőt a vállakat is jól védte. Külön érdekessége ennek a típusnak, hogy egy széles orrvédőt is fel lehetett rá szerelni, melyet alulról, a láncfátyolról lehetett felerősíteni a homlokrészre, hogy a csatában még nagyobb biztonságban érezze magát a viselője. A korabeli ábrázolásokon orrvédős és orrvédő nélküli változatokat is bőven találunk (a Képes Krónika viszont szinte csak orrvédő nélküli bascineteket ábrázol, hiszen az orrvédős változatok csak a század második felében terjednek el).

A bascinet kapcsán érdemes megemlíteni egy külön érdekességet, melyet számos korabeli szobor ábrázol, ám magyar hagyományőrző körökben egyelőre nem igazán terjedt el ez a szokás. Nevezetesen, hogy a XIV. század elején az igazán tehetős lovagok a bascinet fölé egy jókora csöbörsisakot is felhúztak, minden bizonnyal a csatát megnyitó lovasroham idejére, hogy amikor a seregtestek egymásba robbannak, biztosabb legyen a védelem. Később aztán, amikor már test test elleni küzdelemre került sor, a csöbörsisakot egyszerűen hátravetették, és az ott csüngött a hátukon, hiszen a páros viadaloknál nehezen lehetett volna kilátni a keskeny szemnyílásokon. Ilyenkor elegendő volt az egyébként kiváló védelmet nyújtó láncfátylas, alábélelt bascinet, s ha esetleg újabb tömeges lovasroham következett, a lovag fejére ismét felkerült a csöbörsisak is. Az alábbi szobron jól látható, ahogy a lovag a hátára vetve viseli a nagyobb sisakot.

A harmadik korabeli sisaktípus a vaskalap, azaz az ún. salap. Ez a típus nem védte az arcot sem elölről, sem oldalról, csupán a koponya felső részét, széles karimája pedig szerencsés esetben több ütést, vágást is felfoghatott. A salapot szokás volt egyszerűen egy bélelt sapkával felvenni, de persze jóval többet védett, ha viselője egy jó lánccsuklyát is aláhúzott. (A képeken Czímer Zoltán és Kecskés Csaba láthatók.)

Az alábbi fotókon Józsa Tibor, a Banderium Hungarorum vezetője látható a 13. század végére (és részben a 14. század elejére) jellemző harci viseletben: gambeson, sodronyvért, rajta egyszínű általvető, a késő Árpád-korra jellemző vállvédő lemezek, a fejen csöbörsisak.

A következő részben a korszak asszonyainak általános viseletét vesszük szemügyre.

A cikksorozat további részei:

I. rész: A férfi alapvető ruházata
II. rész: A férfi viseletének további darabjai