Emlékszem, micsoda döbbenetes élmény volt annak idején az Angyalok és démonok, majd A Da Vinci-kód elolvasása. A maga műfajában – a sznobok most nézzenek félre! – mindkét regény korszakalkotó volt, és bár meglehet, nem teljesen saját ötleten alapultak (hiszen például A Da Vinci-kód központi témáját már Umberto Eco 1988-ban megjelent A Foucault-inga című regényének főszereplői is felvetik), a szerző teljesen élvezhető receptet kotyvasztott a gondosan összeválogatott alapanyagokból.

Mindig is úgy gondoltam Dan Brownra, mint aki az Angyalok és démonok című regényére kifejlesztette a műfajhoz illő tökéletes dramaturgiai szerkezetet, majd A Da Vinci-kódra ehhez a kiválóan működő struktúrához megtalálta a tökéletes történetet is. Ez utóbbi könyvvel mindent elért, amit csak a művészettörténeti thriller zsánerében elérni lehetséges (sőt, még annál is jóval többet), nem véletlen hát, hogy ezt a szintet nemhogy megugrani, de talán újra elérni sem lesz képes soha. Az olvasók többsége azonban nem úgy működik, hogy ezt tudomásul vegye, és a nagy dobás után több tízmilliós közönség várta világszerte az újabb hasonló élményt. Milliók és milliók határozott elvárása egyszerűen olyan nagy nyomást jelenthet egy alkotó számára, amit elképzelni is nehéz: ember legyen a talpán, aki egy ekkora siker árnyékában képes – vagy egyáltalán mer – valami újat, valami mást alkotni, mint amit a tömeg elvár tőle. Brown nem is tette, megmaradt a biztos recept mellett, és ezek után nem is meglepő, hogy az ugyanarra a sablonra épülő újabb könyvei egyre gyengébbre sikeredtek.

Az elveszett jelkép minőségben egészen hasonló szinten hozott, mint az Angyalok és démonok, a csattanó viszont izzadságszagú, szinte felháborítóan gyenge lett, az Inferno pedig már-már az akciófilmek irányába hajlott el. Brownnak mindig is alapvető hibái voltak, hogy összekevert bizonyos történelmi tényeket, sántító, leegyszerűsített következtetéseket vont le, ráerősített bizonyos összeesküvés-elméletekre, egyszerűen mintha nem nézett volna utána rendesen a dolgoknak, vagy épp a fiktív történethez idomította a valós elemeket, nem pedig fordítva. Könyvei azonban sohasem történelmi ismeretterjesztő tanulmányok, hanem szórakoztató zsánerregények voltak – így is kellene hozzáfogni az olvasásukhoz, és nem tényként kezelni az állításaikat. Ehhez képest az Infernóban már olyan súlyos tévedéseket, sőt a valósággal homlokegyenest szembemenő „tényeket” közöl Dante Isteni színjátékáról, amelyek még a fentiek ismeretében is dühítőek.

Legújabb regénye, az Eredet főszereplője – immár ötödik alkalommal – ismét Robert Langdon, a híres szimbólumkutató, aki újfent egy gyönyörű és okos nővel az oldalán kénytelen megfejteni egy rejtélyt, és természetesen ismét egy gyilkosság miatt indul el a hajsza – ezúttal Spanyolországban. Csakhogy ami működött az előző könyvekben, azt itt véleményem szerint sikerült teljesen elbaltázni, sőt szinte kihasználatlanul hagyni. Kezdve azzal, hogy a fejvesztett hajszát elindító gyilkosságra döbbenetesen sokat, több mint 120 oldalt kell várnunk, és addig szinte szó szerint nem történik semmi. Robert Langdon itt jóformán csak mellékszereplő, és annak is egészen irritáló. Az az intelligens, művelt karakter, akinek régebben folyamatosan, szinte fejezetről fejezetre különféle rejtélyeket kellett megoldania és ősi szimbólumokat dekódolnia, ebben a könyvben állandóan csak csodálkozva pislog, és a közel hatszáz oldalas regényben konkrétan egyetlen – egyébként egész könnyen megtalálható – verset, majd egy helyszínt kell beazonosítania. Ezeken kívül semmi más olyan feladata nincs, amihez az eszét kéne használnia. Mintha megöregedett, kifáradt volna, és még a körülötte lévő világot sem érti. A regény egyetlen igazán üde színfoltja, a Winston nevű mesterséges intelligencia teljesítményén például folyton meglepődik, ami egy idő után már-már nevetségessé válik (például amikor már rég kiderült, hogy Winston képes akár önálló döntéseket is hozni, de Langdon még mindig megdöbben azon, hogy a gép milyen gyorsan megtalál egy adatot az interneten). Nem kevésbé komolytalan a regény állítása, miszerint a gyilkosság áldozatául esett techguru olyasmit talált felfedezni, ami majd romba dönti a világ összes istenhívő vallását (alapvető probléma, hogy egy ilyen súlyos állítás esetén az olvasó már a kezdetektől pontosan tudhatja, a felfedezés nem lesz ilyen horderejű, és így a csattanó is csalódást okoz majd).

A művészettörténeti fejtágítás ezúttal sem marad el, hiszen kisebb tárlatvezetést kapunk a Guggenheim Múzeumban, egy csomó adatot megtudunk Antoni Gaudí művészetéről és építészeti remekeiről, látogatást teszünk a Casa Milában és a Sagrada Famíliában – csakhogy ezek az adatok semmilyen összefüggésben nincsenek a cselekménnyel. Nem túlzás: míg a korábbi regényekben az egyes műalkotások, festmények, szobrok és épületek szerves részét képezték a történetnek, hiszen az általuk hordozott kódok megfejtésével lehetett egyről a kettőre jutni, addig az Eredetben a szerző egész egyszerűen csak felsorol kismillió művészettörténeti érdekességet, és ezeket ennyiben is hagyja. Előfordul az is, hogy részletes ismertetést kapunk egy helyszínről, amelyet aztán a szereplők mégsem látogatnak meg. Érthetetlen. Ami pedig a kihívásokat illeti, hőseinknek ezekkel sem sokat kell törődniük, hiszen a majdnem végig velük lévő, rendkívül fejlett mesterséges intelligencia mindent elintéz nekik: közli, mikor, hogyan és merre menjenek, küld értük taxit, repülőt, eltereli az üldözőik figyelmét, nehogy már véletlenül valódi akadályokba ütközzenek. Lusta és gyáva megoldás ez, holott a szóban forgó mesterséges intelligencia valóban a regény egyetlen friss és (majdnem) jól kitalált eleme. A fő cselekményszál mellett akad egy teljesen felesleges, sőt tökéletesen értelmetlen második történetszál, a csattanóra pedig már nem is érdemes szót fecsérelni.

Az Eredet számomra óriási csalódást okozott. Indokolatlannak tartom, hogy ezt a történetet egy művészettörténeti thriller álarcába kellett csomagolni, ahogy azt sem értem, mit keresett benne a teljesen kasztrált Robert Langdon professzor. Nem hiszem, hogy az a szerző, aki megírta az Angyalok és démonokat, illetve A Da Vinci-kódot, elfelejtette volna, hogyan kell kiemelkedően jó lektűrt írni – ez viszont most nagyon nem jött be neki.

(Gabo könyvkiadó, 2018)

A cikk rövidebb változata megjelent a Csallóköz regionális hetilap 2018. évi 37. számában.