A 24.hu portálon jelent meg az a cikk Jankovics Márton tollából („Rongyosra olvasta Jókait és az Egri csillagokat? Van utánpótlás!”), amely elsősorban Bán Mór Hunyadi-regénysorozatán, illetve az általam írt Anjouk-sorozaton keresztül vizsgálja a magyar történelmi regény műfajának jelenleg is tartó reneszánszát. A cikkben Bán Jánoson és rajtam kívül az Athenaeum Kiadó igazgatója, Szabó Tibor Benjámin is nyilatkozott, akinek a személyes Facebook-oldalán, a megosztott cikk alatt heves vita alakult ki az általa elmondottak kapcsán. Szívem szerint kerülök mindenfajta konfliktust, pláne az olyat, ami aktuálpolitikával is kapcsolatos, de mivel az ominózus riportban én voltam a harmadik megidézett fél, ezért szükségét érzem reagálni néhány mondatra, gondolatra. Alább tehát a véleményem olvasható, itt pedig az eredeti cikk, ami ezt az egész meddő vitát kiváltotta.

IDÉZET: „Komoly piaca alakult ki a dicső magyar múltat feldolgozó regényfolyamoknak, a politika pedig a filmvásznon is szeretné a hőstörténeteket viszontlátni”

VÉLEMÉNY: Rengeteg néző, történelmi regények olvasóinak tízezrei várják a magyar történelmi játékfilmek újjászületését, méghozzá elég régóta. Ezeket a történeteket alapvetően nem a politika, hanem a műfaj, illetve a történelmi témák iránt érdeklődő emberek szeretnék – méltó minőségben – filmvásznon látni.

***

IDÉZET: „A magyar történelmi hagyományőrző mozgalom éledésével, majd egyre szervezettebbé válásával párhuzamosan jelentős zsánerírók egy csoportja rátalált a szórakoztató történelmi regény műfajára. (…) Nagyon gyorsan professzionalizálódott ez a piaci szegmens, a szerzők gőzerővel képezték magukat amatőr történésszé, és többen erős nacionalista identitást is növesztettek ezzel összefüggésben”

VÉLEMÉNY: A magyar történelmi hagyományőrzés fejlődését nem feltétlenül állítanám párhuzamba a jelenkori történelmi regénypiac alakulásával. Előbbi már a 90-es évek elejétől kezdve erősen jelen volt, számos csapat kezdett bele ebbe a tevékenységbe. Már akkor elkülönültek egymástól a lovagi világot megidéző, a viking életérzéssel és harcmodorral kísérletező, illetve a lovasíjászattal foglalkozó közösségek, és számos, évente ismétlődő rendezvény épített rájuk, foglalkozott velük. Ehhez a mozgalomhoz képest a magyar nyelvű történelmi regények igazi reneszánsza jóval később, csak 2010 után kezdődött. Bán Mór Hunyadi-sorozata 2008-ban indult, az azt megelőző évekből Benkő László (Honfoglalás-trilógia) és Fonyódi Tibor (Hadak útja, Torda-trilógia) neve lehet még ismerős, de a nagy robbanás, a jelentős piaci részvétel 2012-2013 óta figyelhető meg markánsan. Azzal, hogy ez a piaci szegmens valóban gyorsan tudott professzionalizálódni, illetve hogy a szerzők jelentős része az évek során amatőr történésszé képezte magát, teljesen felesleges lenne vitába szállni, ezek tények. A zsáner jelenleg is alkotó szerzői közül csak néhányra jellemző, hogy végzettségét tekintve történész lenne, a többség – velem együtt – nem rendelkezik ilyen diplomával. Ez egyébként szerintem már csak azért sem meglepő, mert egy hivatásos történészre sokkal inkább a tudományos hozzáállás a jellemző, és érdekes módon csak kis százalékuk használja fel a tudását egy-egy adott történelmi korban játszódó szórakoztató regény megírására. A prózaíró fordított helyzetből indul: őt elsősorban a történet, a mondanivaló érdekli, és ehhez kell megszereznie a szellemi alapanyagot, az adott mű megírásához szükséges tudást. Ebben a folyamatban persze nem árt, ha az ember hivatásos történészekkel, régészekkel is egyeztet, akár annak érdekében, hogy tudja, milyen szakkönyvekből érdemes tanulnia, megtanulja a forráskritika fogalmát, és ne adaptáljon bármit az irodalmi szövegébe, amit bizonytalan forrásból olvasott.
Azzal viszont vitatkoznék, hogy a magyar történelmiregény-írók ezzel összefüggésben nacionalista identitást „növesztettek” volna. Aki ilyen indíttatásból ír, az már eleve ilyen szemléletmóddal „érkezett”, nem egyfajta elvárás vagy trend alakította ki időközben a személyiségét. De ahogy az olvasók, úgy az írók közt is nagyon sokféle embertípus van, számos meggyőződéssel, világképpel. Ahány történelmi regény, annyiféle történelemfelfogás található meg a jelenlegi felhozatalban, és az a helyzet, hogy a legtöbbünket nem adott politikai irányzatok, hanem a jó történetek érdekelnek – amiket szeretnénk és igyekszünk a képességeink szerinti lehető legigényesebben megírni.

***

IDÉZET: „Bán János tizenöt évvel ezelőtt még lézerpisztolyozós, gótikus űroperákat írt szakmányban, most meg a Magyarságkutató Intézet honlapján integet. A „Bán Mór” helyett persze akkoriban még egész más szerzői álneveken, például Kim Lancehagenként írta a sci-fiket és fantasyket. Mindenesetre érdekes eredettörténet, hogy „ugyanazok az emberek, akik az Amerikából lopott sablonokra építették angolszász szerzői álneveken az irtózatos marhaságokat, ők adják ma a történelmi regényírói közösség gerincét.”

VÉLEMÉNY: A cikk egyik legtöbb vitát kiváltó részéhez érkeztünk. A Bán János és Szabó Tibor Benjámin közt kialakult összeütközésbe semmiképpen sem szeretnék belefolyni, viszont pár dolog így is eszembe jutott a téma kapcsán. Az egyik, hogy bizony, a mai történelmiregény-írók közül nagyon sokan nem a teljes ismeretlenségből érkeztek (kivéve azt a fiatalabb generációt, akik manapság kezdenek publikálni, és már eleve ezt a zsánert választották ahhoz, hogy megszólaljanak). A legtöbben jellemzően valóban szórakoztató, kalandos regényeket publikáltak korábban, és a szórakoztató sci-fi (space fantasy, űropera), még inkább a fantasy kiváló terep volt arra, hogy elsajátítsák azokat az írói eszközöket, amelyek egy olvasmányos, vérbő történelmi regényhez szükségesek. Történelmi regény abban az értelemben, mint ma, egyszerűen nem létezett a magyar piacon: nem voltak kifejezetten erre a műfajra szakosodott kiadók, egy-egy ritkán megjelenő történelmi regény egy befutott szépíró tollából sokkal inkább kuriózum volt, mint megszokott dolog, és egy kezdő írónak jóformán eszébe sem juthatott, hogy ebben a műfajban kezdjen alkotni. Ugyanakkor nagyon sok akkori sci-fi- és fantasy (a továbbiakban SF/F)-író már azokban az években javában gyűjtögette az anyagot olyan történelmi témákhoz, amik alkotókként érdekelték őket, csak egyszerűen felesleges lett volna ilyesmivel házalni a kiadóknál, mert a szórakoztató piac nem látott benne potenciált. Ugyanígy nem látott egyébként potenciált abban sem, hogy egy magyar lektűr- vagy zsáneríró könyve magyar névvel jelenjen meg. Így történt az, hogy akik ma végre tudnak szabadon, kedvük szerint magyar névvel magyar történelmi regényeket írni (és ebből építeni egzisztenciát), azok húsz évvel ezelőtt még angol álnéven kezdték SF/F-szerzőként. Hogy legtöbbjüket valójában már akkor is érdekelte a történelem, azt egyrészt azokból az elmúlt 5-8 évben született interjúkból lehet sejteni, melyekben arról beszélnek, hogy egy-egy mostani könyvük, sorozatuk mögött tulajdonképpen már évtizedes munka áll, másrészt beszédesek az akkori SF/F-regényeik témái is. Többen egész egyszerűen „belerejtették” a zsánerregényekbe a történelmi témákat, kérdéseket, vagy a fantasyk esetében magát a történelmi miliőt, melyet több akkoriban megjelent könyv esetében akár még konkrét történelmi korszakkal, motívummal is lehet azonosítani. Továbbá érdemes szólnunk azokról a szerzőkről, akik az utóbbi években úgy bukkantak fel, hogy nem volt álneves írói múltjuk, viszont már tíz-húsz éve írták a történelmi regényeket és elbeszéléseket a fióknak – mivelhogy nem volt kimondott platform, ahol ezeket publikálni tudták volna, de attól még alkottak. Én magam például 2007-ben adtam ki az első regényemet, egy krimit, Francis W. Scott álnéven. A krimi műfaja a kamaszkori olvasmányélményeim miatt adta magát, és pár évvel később jöttem rá, hogy alkotóként nem ez az igazi terepem, hanem a történelem – de nem elsősorban vagy kifejezetten konkrét történelmi regények, hanem inkább gyerekkori személyes élmények és tapasztalatok okán. Az angol álnév pedig egész egyszerűen nem volt kérdéses, mert akkoriban még (majdnem) mindenki azt mondta: ha szórakoztató regénnyel akarsz érvényesülni, az csakis angol álnévvel lehetséges. Ez az állítás azóta szerencsére rég megdőlt, én pedig az akkori íróbarátaim közül elsőként váltottam a saját nevemre és ezzel együtt más műfajra, más stílusra. De ez, gondolom, mindenkinél másképpen ment végbe. Ami pedig egy adott alkotó jelenlegi közéleti vagy politikai szerepét illeti, szerintem azt nem szerencsés, de nem is érdemes összehasonlítani egy húsz évvel ezelőtti írói szereppel.

***

IDÉZET: „Szabó tehát alapvetően két okot lát a trend mögött:
- Az egyik, hogy tényleg egy piaci résre találtak rá (Passuth, Merle és a többiek űrt hagytak maguk után).
- A másik pedig, hogy a hibrid ellenforradalom korában élünk.”

VÉLEMÉNY: Az első állítással teljesen felesleges vitatkozni. Nevezhetjük ezt a jelenséget bárminek, az egyszerűen tagadhatatlan tény, hogy 2008, azaz a Hunyadi-sorozat első részének megjelenése óta bőven kiderült: az olvasók hiányolták a magyar történelmi regényeket, igénylik azokat, és az érdeklődésükkel, szeretetükkel, vásárlóként pedig aktív piaci szerepükkel hosszútávon is képesek fenntartani egy teljes ágazatot, azaz a magyar történelmi regényt. A „piaci rés” vagy „piaci hiány” kifejezés, ami fölött szintén nagy vita alakult ki a cikk nyomán, ebben a kontextusban cseppet sem sértő, ez egyszerűen egy létező jelenség, ennek köszönhetően tud ma a magyar történelmi regény kifejezetten erős lábakon megállni a magyar könyvpiacon.
Ami az eredetileg Filippov Gábor által leírt hibrid ellenforradalmat illeti (az említett írást lásd itt), azzal viszont nem tudok egyetérteni, ugyanis vagyok annyira idealista, hogy merjem állítani: a történelmi regények léte, sikere nem áll összefüggésben az aktuálpolitikával. Rengeteg olvasómat van szerencsém többé-kevésbé ismerni, ugyanúgy, ahogy a műfajban alkotó kortársaimat is, és legfeljebb egy kis százalékukra lehet igaz, hogy a politika bármiféle befolyással legyen az olvasói szokásaikra. Továbbra is tartom, amit az eredeti cikkben nyilatkoztam: „Egy részüket nyilván a magyar történelem dicső pillanatai érdeklik, mások egyenesen ezekből a regényekből szeretnék megismerni a régmúltat (ezért is gondolom, hogy nagy felelőssége van mindenkinek, aki történelmi regényt ír). A legtöbben viszont, azt hiszem, egy jó történetre kíváncsiak, érdekes szereplőkkel, váratlan csavarokkal, erős érzelmekkel – csakúgy, mint bárki, aki regényeket olvas. Az biztos, hogy a mostani történelmiregény-írók zöme egy érzékelhető hiányt pótol…”

***

IDÉZET: „Merthogy a jelenség nem teljesen független az elmúlt évtizedekben zajló társadalmi-politikai folyamatoktól. Szabó úgy látja, hogy a régi polgári körök közössége ráfeszítette magát az etnicizmusra és tradicionalizmusra az elmúlt tíz évben, az ezek mélyén fortyogó indulatok számára pedig alaptakarmány a hősi múlttal öblögetés. Szerinte ezek a hatások hajtják meg a történelmi regények iránti kereslet növekedését…”

VÉLEMÉNY: A cikknek ezzel a részével nem tudok azonosulni. Tulajdonképpen ugyanaz érvényes itt is, amit eggyel feljebb írtam: a műfajt alkotó és olvasó emberek teljes közösségének legfeljebb csak egy kis százalékára lehet igaz, hogy a napi politika határozza meg az olvasói szokásait, pláne a szórakoztató szegmensben. A hősök kapcsán: vallom, hogy a mindenkori embernek, a mindenkori olvasónak igenis szüksége van hősökre és jó példára. Kamaszkorom óta aggasztónak tartom azt a tendenciát, hogy antihősöknek, bűnözőknek, lecsúszott embereknek, a klasszikus értelemben vett „rosszaknak” drukkoljunk filmekben, sorozatokban, mondván, a hősök ideje rég lejárt. Nem hiszem, hogy ez a végletes gondolkodás bármi jóra is vezethetne. Ami pedig a hősi múltat illeti, én azzal nem öblögetni szoktam, hanem kapaszkodom belé. Az egy szilárd pont, amire nekem is, és még sokunknak szükségünk van – amellett, hogy ha történelemmel foglalkozunk, nem válogathatjuk szét önkényesen a jót a rossztól, a fényeset az árnyékostól, hiszen azt teljes egészében kell megismernünk és feldolgoznunk. A valódi hősök viszont minden időkben megérdemlik a tiszteletünket és a megbecsülésünket, mert részét képezik azoknak, akik vagyunk, vagy akikké válni lehetünk képesek.

***

IDÉZET: „(…) ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a könyvkiadás nem trendekről vagy ideológiákról szól, hanem egyes művekről és olvasmányélményekről.”

VÉLEMÉNY: Ezzel a kijelentéssel teljes mértékig egyetértek.

Részemről ezzel lezártnak tekintem a vitát.