A Rácalmási Művelődési Ház és Könyvtár idén tavasszal indította el "A magyar szerzőkért" elnevezésű projektjét, melyhez Facebook- és Instagram-oldal is tartozik. A rendkívül szimpatikus kezdeményezés lényege, hogy rávilágítson a (kortárs) magyar irodalom fontosságára, és hogy arra ösztönözzön, olvassuk hazai szerzők könyveit. Mindkét közösségi felületet rendkívül aktívan használják, és "Írók napja" címen minden héten tartanak egy olyan napot, amikor reggeltől estig egyetlen kiemelt szerzővel foglalkoznak: ilyenkor rengeteg cikket, videót, érdekességet osztanak meg az adott alkotó munkásságáról, illetve egy előre elkészített interjú kérdéseit és válaszait teszik közzé külön-külön képek formájában. 2021. május 7-én az a megtiszteltetés ért, hogy engem választottak ki az "Írók napja" főszereplőjéül, így a székirodalom aznap elárasztotta "A magyar szerzőkért" felületeit. Schmidt-Czetli Ágnes velem készített interjúját pedig most egybe szerkesztve, itt a blogon is elolvashatjátok.

- Ha bárki elolvassa Bíró Szabolcs életrajzát, egy végtelenül színes egyéniséget és egy nagyon színes életpályát lát. Hogyan lettél te író?
- Fiatalabb koromban számos dologba belekóstoltam a kulturális életen belül, énekestől antikváriuson és rendezvényszervezőn át könyvkiadóig sokféle szerepet kipróbáltam, elsősorban viszont mindig is írónak tartottam magam. Kamaszkorom óta tudtam, hogy az leszek, nem létezett B-terv. Ahogy Hobo is mondja, a sikernek ára van, nem titka. Én pedig szépen egymás után, tételenként, kamatostul, hosszú éveken át fizettem az árát, míg végül elérhettem arra a szintre, ahol már nekem fizetnek.

- Ennek a nagyon színes életnek mekkora részét teszi ki az írás? Hogyan ír Bíró Szabolcs? Miből merítesz ihletet?
- Ha írás alatt a szó szerinti gépelést értjük, akkor az kevesebb időt tesz ki, mint sokan gondolnák. Ha egy kissé elvontabb nézőpontból szemléljük, akkor viszont az írás állandóan ott van velem: a fejemben folyamatosan ötletek és hangulatok bukkannak fel, jelenetek sorjáznak, nemegyszer a zuhany alatt is azon kapom magam, hogy párbeszédeket írok, konfliktusokon agyalok, időérzékemet elveszítve nézem a belső mozit. Vannak füzeteim, céduláim, amelyekre a külső szemlélő által összefüggéstelennek tűnő szavakat, neveket írok fel, vagy épp a számszeríj és a kéziágyú működési mechanizmusát vázolom. Azt mondják, azért nehéz egy íróval együtt élni, mert ő heteken, hónapokon át képes nemlétező emberek nemlétező problémáin agyalni, sőt időről időre még azonosul is a hősei lelki állapotával. Nálam ez pontosan így van, nincs bennem egy olyan láthatatlan gomb, amivel ezt ki tudnám kapcsolni. De mindennek a folyamatosan áradó ötlethalmaznak csak egy kis százaléka az, ami bekerül a könyvekbe, a többi tovább sodródik. Olyasmi élményként tudnám leírni, mintha egy sebesen csörgedező patak partján élnék, és egész életemben ennek a pataknak a vizét meregetném, hol egy egész vödörrel, hol meg csak egy pohárkával. Aztán ha eleget merítettem, jön a nehezebb része: hónapokon át napról napra leülni a szövegszerkesztő elé, formába önteni, írni és újraírni mindent. Ebben már kevesebb a varázslat, ez már a dolog technikai része, amit minden író másképp csinál.

- Melyik az a műfaj, zsáner, amiben a legszívesebben írsz?
- A történelmi regény. Ebben találtam meg leginkább önmagam, a saját hangomat. De rettentően szerettem írni az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényemet is, illetve gátlástalanul élveztem a munkát a Ragnarök és a Lázár evangéliuma című könyveimmel, ezek leginkább a történelmi fantasy zsánerébe sorolhatók.

- Kérlek, mondd el az olvasóknak, hogy írói szemmel mit jelent a történelmi fantasy, mint műfaj!
- Szerintem már a megnevezése is kifejezetten beszédes: ez a történelmi regény és a fantasy műfajának keveréke. Már történelmi regényt is sokféleképpen lehet írni, a fantasy pedig tényleg ledönt minden korlátot, így a kettő ötvözete ad egy jókora írói szabadságot, és egészen elborult dolgokat lehet összehozni általa. A Ragnarök például egy adott történelmi korban, létező földrajzi környezetben játszódik, de szó szerint életre kelnek benne a skandináv, illetve morzsányit a kelta mitológia elemei is, és az egész történet egy teljesen fiktív, őrült kaland. A Lázár evangéliuma ellenben egy teljesen autentikus történelmi közegben játszódik, az 1340-es évek végén, Nagy Lajos korának Magyar Királyságában, és szinte minden részletre kiterjedően hitelességre törekszik, egyet kivéve: hogy pestisjárvány helyett élőholtak árasztják el a világot, és ez persze teljesen felborítja a klasszikus történelmi (kaland)regény szabályait: a történet így rögtön fél lábbal átlép a fantasy, és persze a horror birodalmába.

- A történelmi regények mellett gyerekeknek is írsz. Honnan jött ennek az ötlete? 
- A feleségem méhéből. Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, apa leszek, ott zizegett bennem a gondolat, hogy mesét szeretnék írni a fiamnak. Így azonban végül nem ment: erőből, akarattal egyszerűen nem lehet jó történetet kitalálni, annak jönnie kell magától. Végül Bence fiam már majdnem két és fél éves volt, amikor szinte a semmiből előjött A sárkány, aki nem akart aludni című mesém ötlete: a könyv a rákövetkező évben, 2017-ben jelent meg, egy nagyon pofás kis foglalkoztató füzet kíséretében. Büszke voltam rá, nem tagadhatom, főleg hogy azóta rengeteg óvodából kaptam pozitív visszajelzést, de ettől még nem tartom magam meseírónak: az egy olyannyira más alkotói világ, annyira eltér az én munkásságomtól, hogy egyelőre nem sikerült kifürkésznem a titkait. A mesém azért kapott egy folytatást: A sárkány, aki nem akart tüzet okádni ingyenesen letölthető a honlapomról (www.biroszabolcs.eu). Illetve itt kell megemlítenem az Elveszett csillagok című könyvemet, bár az csak félig-meddig tartozik ide: ifjúsági regény, de nem abban az értelemben, hogy kizárólag tizenéveseknek való, hanem hogy már jóval korábban el lehet kezdeni az olvasását, mint a többi regényemnek – felső korhatár viszont nincs, az Elveszett csillagok mindenkinek szól, aki csak magáénak érzi. Ha úgy tetszik, családi regény.

- A neveddel összeforrt egy kifejezés, a székirodalom, melyhez egy blog és egy vlog is kapcsolódik. Mesélj erről, kérlek!
- Egy poénból indult az egész, amit a Csak Van zenekar basszusgitárosa, Szabó Laci barátom sütött el még 2008-ban: kerekesszékes mivoltomra utalva azt mondta, én nem szépirodalmat, hanem székirodalmat írok. Amikor később létrehoztam a Facebook-oldalamat, rögtön ez jutott eszembe, és emiatt lett az írói oldalam neve Bíró Szabolcs – székirodalom. Aztán elkezdtem egyre jobban ragaszkodni ehhez a névhez, eleinte még egy „magyar székirodalom“ feliratú embléma is szerepelt néhány könyvemben. Összenőtt velem ez a fogalom, és bár sokan még ma is elütésnek vélik, vagy értetlenkednek miatta, én azt hiszem, fontos, hogy használom: az egyedisége mellett a csípős, önironikus humoromat is jelzi.

- A legrégebbi világi lovagrend, vagyis a Szent György Lovagrend felavatott tagja vagy, és Eger Kulturális Nagykövete is. Hogyan kapcsolódnak össze ezek az írói munkáddal?
- Szervesen összekapcsolódnak vele, hisz mindkét címet az írói munkásságomnak köszönhetően birtoklom. Eger Kulturális Nagykövete azután lettem, hogy megjelent az Elveszett csillagok című regényem, és Eger akkori városvezetése megajándékozott ezzel a tiszteletbeli címmel. A Szent György Lovagrend tagjának lenni egy kicsit másféle kiváltság: a lovaggá avatásban is az írói munkásságom okán, illetve a magyar kultúrához való viszonyom miatt lehetett részem, de a testvériség tagjának lenni további szolgálatot feltételez. Ez nem egy olyan kitüntetés, amit az ember otthon eltesz a vitrinbe: lovagnak lenni állandó szolgálat, és az én feladatom, hogy megalkuvás nélkül, a tőlem telhető legmagasabb színvonalon, egyben alázattal végezzem a munkámat. Életemmel, munkásságommal, magaviseletemmel igyekszem megszolgálni ezt a kiváltságot. A renden belül vannak egyébként kitüntetések, melyeket az elvégzett munkával lehet kiérdemelni: ezek közül én 2018-ban nyertem el a Szent György Lovagrend lovagkeresztjét, hadiszalagon a Szent Koronával.

- Határon túli magyar íróként hogy látod a magyar szerzők helyzetét a könyvpiacon?
- Erre azért nehéz válaszolnom, mert nem tekintem magam célzottan határon túli magyar írónak, sem szlovákiai magyar írónak, egyszerűen csak író vagyok, mindenféle jelzős szerkezet nélkül: rettentő fontosnak tartom megjegyezni, hogy én az első pillanattól kezdve az összmagyar olvasóközönségnek írok, teljesen függetlenül attól, hogy ki hol, a Föld mely pontján olvassa a szövegeimet – vagy hogy én hol írom meg azokat. Így aztán nincs is különleges rálátásom a piacra, egyszerűen csak annyit mondhatok: a magyar szerzők helyzete küzdelmes, valószínűleg mindig is az marad. Ugyanakkor az általános helyzet sokkal jobb, a lehetőségek tárháza sokkal gazdagabb, mint amikor én 2007-2008 környékén úgy döntöttem, hogy betolakszom a magyar könyvpiacra.

- Még a korlátozások idejét éljük. Téged hogy érintett az elmúlt bő egy év? Mi az, ami a legjobban hiányzott, hiányzik?
- A könyvturnézás, a közönséggel való személyes kapcsolat, a nagy utazások egy-egy előadás, dedikálás alkalmából, keresztül-kasul átszelve Magyarországot. A helyi edzőteremben való tornázás a személyi edzőmmel, Németh Peti barátommal és a többi ismerős arccal. A zenekari próbák és fellépések. Utazás a családdal, nyaralás tervezése fenntartások és gyomorgörcs nélkül. Kézfogások, ölelések, találkozók az online téren kívül. Mindez iszonyúan hiányzik, de sajnos nem ezek okozták számomra a legnagyobb megrázkódtatást a járvány kitörése óta. A valódi arculcsapást a környezetünkben is tapasztalható megfertőződések és halálesetek jelentették.

- Kik azok, akiknek ajánlod az általad írt regényeket, ifjúsági történeteket?
- Magyar író ne válogasson: mindenkinek, aki szeret olvasni! Aztán útközben úgyis kiderül, hogy kinek fekszik a stílusom, és ki az, aki inkább valami mást keres.

- Mi az, ami íróként a legtöbbet jelenti neked? Mit jelent az írás?
- Mindent. Az életemet jelenti. Tényleg felesleges ezt tovább ragoznom.

- Ha csak egy regényt vagy történetet emelhetnél ki a munkásságodból, melyik lenne az, és miért?
- Ha valakinek be akarok mutatkozni, akkor ezt a legegyszerűbben úgy tehetem meg, ha a kezébe nyomom a Non nobis Domine és az Elveszett csillagok című regényeimet. Ebben a kettőben benne van mindaz, aki és ami vagyok.

- Ha író-olvasó találkozón lennénk, akkor azt kértem volna, hogy hozd el az egyik kedvenc könyved, és mesélj róla az olvasóknak. Így most virtuálisan kérlek, tedd meg ezt!
- Fú, de gonosz kérés! Egyetlen könyvet?! De hát akkor legyen az Egri csillagok, amit a magam részéről a modern magyar történelmi regény prototípusának tartok. Szükséges bemutatnom? Gárdonyi zseni volt. Egy fáklya. Szerintem sokan bele sem gondolnak, micsoda hatása van mindmáig. Egerben például mindent Gárdonyi fáklyája ragyog be. Az Egri csillagok jelentősége pedig messze túlmutat egy puszta kötelező olvasmányon. Gondoljunk csak bele: ezt a könyvet még az is ismeri, aki nem olvasta soha. Nem véletlen, hogy több mint húsz nyelvre lefordították, vagy hogy a filmváltozata az egyetlen magyar szuperprodukció. Ennek a könyvnek szíve és lelke van, mert Gárdonyi saját magából rakott bele egy jókora darabot.

- Végül pedig mesélj kicsit a jövőről! Milyen könyvet, történetet várhatnak tőled a közeljövőben az olvasóid?
- Jelenleg az Anjouk következő, immár hetedik részén dolgozom: ha minden szépen a tervek szerint alakul, akkor szeptemberben meg is jelenik, A birodalom ura címmel. Rögtön utána pedig neki is látok a nyolcadik rész, a Dél pörölye írásának. Jelenleg minden kreatív energiámat a történelmi regényeim írásába fektetem, de persze további terveim is vannak (különféle regények, illetve ezek adaptációi más műfajokba), csak ezekről most még nem szeretnék beszélni, nehogy bármit is elkiabáljak. Amit most még nagyon várok, az a Non nobis Domine alapján készített hangjáték: ha minden igaz, ennek az első része május 10-én debütál a Kossuth Rádióban.