Napokig havazott, szakadatlanul, nagy pelyhekben. Vastag hódunyha takarta a Pilist, vakító fehérbe öltözött az egész Dunakanyar. A folyót acélkemény jégréteg borította, a hajókat már rég szárazra vontatták, még Szent Andráskor. A jég olyan vastag volt, hogy lovasszánnal is rá lehetett merészkedni, és oda-vissza megtenni az utat a visegrádi meg a marosi rév között.

Karácsony havába lépve a királyi udvarban is lelassult, elcsöndesült kissé az élet – persze csak amennyire egy uralkodói kúrián lehetséges az ilyesmi. Nekcsei Demeter, a király mindig ügybuzgó tárnokmestere persze ezekben a hetekben is űzte, hajtotta a munkát – olyasformán, ahogy majd a tavaszi olvadás után vetik magukat az urak az ébredő természet vadjai után, kezükben íjjal, lándzsával. Anjou Károly azonban, saját maga számára is meglepő módon, át tudta adni magát a közelgő szent ünnepnek. Ő, aki gyermekkora óta a céljaiért küzdött – a csatamezőn éppúgy, mint a diplomácia sajátságos vérmezőin –, akinek soha egy nyugodt órája nem lehetett, aki folyvást a széthúzó, köpönyegforgató tartományurak megzabolázásán fáradozott, s akinek még koronát is háromszor kellett szereznie, hogy egyszer s mindenkorra igazi királlyá lehessen… Ő, a nyughatatlan fejedelem, abban az esztendőben, az Úr 1326. évében valamiféle bizsergető melegséget érzett szétáradni a bensőjében karácsony közeledtével.

Hite szerint ezért is küzdött két és fél évtizedig: hogy egyszer végre élvezni tudja az ünnepet. Hogy megengedhesse magának a gondtalanságot, s ehhez még részeg tivornyára se legyen szüksége, elég legyen egyszerűen végignézni székvárosa hófödte utcáin.

Az adventi böjt nemcsak a lelkére, hanem a testére is jótékony hatással volt. Végre nem hasogatták tüzes nyilak a térdét, holott a télvíz idején jelentkező fájdalom lassan már évtizedes társává öregedett. Szenteste pedig olyan étvággyal ette a csuka bőrébe töltött halpástétomot, mintha akkor kóstolta volna életében először. Az olajmécsesek illata szinte elandalította. Az éjféli misén úgy megindította az esztergomi érsek ünnepi szózata, hogy még a tekintete is elhomályosult. Károly alig ismert magára.

Másnap reggelre elállt a havazás, és olyan békés nyugalom telepedett egész Visegrádra, hogy az uralkodó bizton hitte, ennél álmodni sem lehetne szebbet. Összehúzta magán prémes gyapjúköpönyegét, s az alsóvár roppant lakótornyát elhagyva megkereste a feleségét, aki udvarhölgyeivel éppen a palota kertjének kopár fáit ékesítette fel az ünnepi szokás szerint. A szolgálóleányok széles, lapos kosarakban hordták eléjük a zsinegre fűzött almát és diót, az udvarhölgyek pedig olyan víg énekléssel, nevetgéléssel nyüzsögtek Piast Erzsébet körül, mintha a királyné az anyjuk lenne, ők pedig szertelen leánykái. A király arcon csókolta hitvesét, és áldott karácsonyt kívánt neki, majd palotásai kíséretében tovább vonult a városban – csak úgy, gyalogszerrel taposva a mély havat.

Az emberek mindenütt kipirult orcával, ragyogó tekintettel köszöntötték, sokan meg is lepődtek, hogy csak így látják a birodalom urát, mindössze négy könnyűlándzsás kíséretében, kedélyesen sétálgatva, mint bármely más uraságot.

Aztán Károly megpillantott egy asszonyt, szegényes rongyokba bugyolálva, adventi babával a karján. A karácsonyt megelőző bűnbánat ideje rég elmúlt már, s az az asszony mégis házról házra járva próbált némi alamizsnát koldulni. Amint rájött, ki közeledik feléje, roppant zavarában elfordult, de Károly odakiáltotta magához, és még mielőtt a szerencsétlen asszony magyarázkodni kezdhetett volna, egy teli erszényt zárt annak markába. Hirtelen nem is lehetett volna eldönteni, ki lepődött meg jobban: az asszony-e, vagy a palotások.

– Menj békével, asszony! – mosolygott rá a király. – Szent karácsony ünnepe mindenkié.

Az egyik kúria udvarán, rögtönzött kis faemelvényen nemesi gyermekek álltak, s egy szerzetes vezetésével latin nyelvű ünnepi énekeket gyakoroltak – oly átéléssel, hogy észre sem vették a kapu előtt elsétáló uralkodót. Károly kíváncsian várta, vajon a komoly hangvételű misztériumjátékok mellett készültek-e az ifjak tréfásabb énekekkel, mulatságos paradicsomjátékokkal is. Az efféle betlehemezéseket kedvelte igazán, és aznapi emelkedett hangulatában szívesen vette volna, ha valamin teljes szívből, teli szájjal nevethet.

Lovászmestere, Lackfi István portájához érve aztán azonnal elvigyorodott. A büszke udvari lovag fekete gyapjúköpönyeget viselt legszebb ünnepnapi ruhája fölé kanyaríŧva, szíve fölött a Szent György Lovagrend vörös mezőben ezüst kettőskeresztes címerével. Ott állt az udvar közepén, és szigorúan figyelte, mint takarítják el emberei széles lapátokkal, ásókkal az utolsó csepp havat is az udvarról.

– Lackfi mester! – lépett be a porta kapuján Károly, mire mindenki azonnal abbahagyta a munkát, kihúzta magát, és úgy fordult a király felé, mintha az legalábbis seregszemlét jött volna tartani.

– Felséges uram! – sietett elé veres orcával a hatalmas bajuszú, széles mellkasú lovászmester. – Micsoda tisztesség ez nekem! Áldott karácsonyt kívánok, felség!

– Áldott karácsonyt neked és házad népének, Lackfi mester! – biccentett Károly mosolyogva. – Mi folyik itten? Hát karácsonykor sem engedsz pihenést az embereidnek?

– Nem tehetem, felség – szabadkozott a lovag. – Ha nem takarítjuk el a havat, nem tudunk hol hadgyakorlatot végezni…

– Hadgyakorlatot? – vonta fel szemöldökét a király. – Tegnap volt szenteste, Lackfi mester, mától egészen Boldogasszony havának hatodik napjáig semmi effélét nem kéne megkövetelned a tieidtől.

– Tudom én, felség, tudom, hogy mi a szokás vízkeresztig – veresedett el még jobban Lackfi István képe. – De én már csak olyan vagyok, hogy azt hiszem, sem a karácsony, sem az Epiphania Domini nem nézi, jön-e ránk vész. Márpedig ha jön, akkor nekünk az embereimmel mindenre készen kell állnunk.

– Nyugodjál meg, Lackfi mester, értek én mindent – így Anjou Károly. – De azért ne feledd, derék embereidnek is meg kell tisztelniük az Úrjézus születésnapját, és tán téged is, engem is jobb szívvel szolgálnak majd, ha hagyod, hogy kicsinyég visszavonuljanak a családjukhoz, pihenjenek, ne gondoljanak bajjal, háborúval a következő esztendeig.

– Észben fogom tartani, felség – ígérte Lackfi. – Épp csak egy kicsit mozgunk majd. Csak úgy, hogy ne fázzunk.

– Jut eszembe, Lackfi mester – fordult hátra a király, és egyik palotásától átvett egy hosszúkás fadobozt –, ezt neked hoztam.

– Nekem, uram? – kerekedett el a lovászmester szeme. – Felség, én igazán…

A bársonnyal bélelt dobozban míves kis tőr feküdt, ezüst szerelékkel, markolatán fekete bőrbevonattal. Lackfi immár a füle tövéig vörösödött. Nem számított rá, hogy ajándékot kaphat a királytól, még ha ő maga természetesen be is szolgáltatta a maga ajándékait a kúriának: külön figyelemmel volt Károlyra, Erzsébet királynéra és az apró hercegekre, amikor szolgáival összeállította az aranyos serlegekből, ezüsttálakból, drága csecsebecsékből álló csomagját.

– Köszönjük hűséges szolgálataidat, Lackfi mester – nézett a szemébe Anjou Károly. – És nem felejtjük el becses ajándékaidat sem…

A király ezután továbbállt, szelíd határozottsággal elhárítva a lovászmester invitálását ételre, italra. A becsületesen feldíszített portát azért még megdicsérte: Lackfi István visegrádi háza valóban gyönyörűen fel volt ékesítve kívül-belül örökzöldekkel, ahogy ilyenkor illett.

S csakúgy örökzöldek díszítették valamennyi visegrádi házat, sőt a palotaépületet, az alsó- és felsővárral egyetemben. Mindenütt fenyőágak, magyal, repkény és fagyöngy tette élénkebbé, ünnepibbé az épületeket, s az emberek végre elővették a láda mélyéről féltve őrzött szőtteseiket, bibliai jeleneteket ábrázoló faliszőnyegeiket, legjobb edényeiket, drága méhviasz gyertyáikat, a mécsesekbe való illatos olajaikat.

Az alsóvár tövében apródok és udvari ifjak vívtak önfeledt hógolyócsatát. A király láttán azonnal vigyázzba merevedtek, de Károly víg nevetéssel utasította őket, hogy csak folytassák – egy jókora golyót végül még ő is közéjük hajított, mielőtt visszatért volna a lakótoronyba.

Addigra az ő ajtajára is felkerült a magyal, melynek vörös bogyóiról úgy tartotta a hagyomány, hogy azokat Jézus Krisztus vére színezte meg. Erről Károlynak akaratlanul is eszébe jutott, mennyi vért kellett kiontani ebben az évben is: háborúzni és ölni, hogy béke és rend lehessen. Elmerengett rajta, vajon lesz-e valaha másképp…

Délutáni sakkozását Drugeth Fülöp nádorral egy újabb udvari vitéz érkezése zavarta meg: Zách Felicián a lovászmesterhez hasonlóan szintén a Szent György Lovagrend vörös címeres, fekete gyapjúköpönyegét viselte. Ajándékot hozott, fiával, az ifjú Bódoggal együtt, s összeráncolt homlokkal jelentette, hogy szokatlanul sok sólymot látott felröppenni a Pilis kopár rengetegéből.

– Attól tartok – mondta komoran a semptei várnagy –, hogy egyesek még most is űzik a régi pogány rítusokat, s Krisztus születése helyett az újjászülető fényt ünneplik, ahhoz akarnak közelebb kerülni a sólymaikkal. Kerecsenyünnep, úgy mondják…

– Ugyan, Felicián uram! – békítette a király a mord nemest. – Bizonnyal csak a királyi madarászok röptetnek, hisz végre elállt a havazás, kiragyogott a nap.

– Bizonnyal, felség – mormogta a bajsza alatt Felicián. – Én azért mégiscsak kiküldenék egy lovascsapatot…

– Vért ontani karácsonykor, Felicián uram? – sandított rá Károly. – Nem lenne szerencsés, úgy vélem.

– Bocsánat, felség. Igazad van.

Miután a két Zách nembéli távozott, a sakkjáték után pedig Drugeth Fülöp is magára hagyta Károlyt, az uralkodó felsétált a torony mellvédjére, és ismét végignézett székvárosán. Hála töltötte el a szívét: ím, az átkozott vérontáson túl mennyi minden üdvös dolog is történt még! Három esztendeje tudhatja székesfővárosának ezt a gyönyörű helyet a vén Duna kanyarulatjában, erdők és hegyek ölelésében. Ezüst-, arany- és sóbányái csak úgy ontják magukból rejtett kincseiket, melyeknek köszönhetően a magyar archiregnum gazdasága szebben virágzik, mint valaha. Tavasszal végre valóra válthatta régi álmát, s a keresztény királyok közül elsőként hozhatott létre világi lovagrendet: Szent György lovagságának testvéri közösségét, melyben ötven válogatott vitéz, országa fiainak legjava eshetett át a beavatási rítuson. Mindezt alig egy hónappal azután, hogy megszületett második törvényes fia, Lajos.

Károly elmosolyodott: László lesz majd a király, Lajos pedig egyházi főméltóság – utóbbi nem véletlenül kapta Károly nagybátyjának, Toulouse-i Szent Lajosnak a nevét, aki egyben védőszentje is a hercegnek. S a derék kis Kálmán, balkéz felől született fia is kiváló egyházi nevelésben részesül majd…

Minden rendben lesz. Ha Isten is úgy akarja, a következő év elején erős gazdasági szövetséget köt a Cseh Királysággal, s az olyan megbízható lovagok, mint Lackfi István vagy Zách Felicián, biztos támaszt nyújtanak majd a koronának. Feliciánnak lassan a fia is eléri azt a kort, hogy Szent György lovagjává avathassák, Klára nevű leánya pedig maholnap Erzsébet királyné hölgykoszorújának legszebb virága lehet. Micsoda idők jönnek eztán, micsoda arany esztendők…!

De most karácsony van – béke, meghittség, szeretet.

Károly úgy döntött, visszatér a toronyba, hogy átöltözzön az esti szentmiséhez. Talán egy kupa forró, fűszeres bor is jólesne ebben a hidegben. A mise után pedig tölt majd némi időt gyönyörű kis ivadékaival – köztük is elsősorban Lászlóval, hatalma örökösével.

– Anjou László király – mondta ki Károly félhangosan. Úgy érezte, ez a név igazán pompásan cseng majd minden alattvaló fülében.

(Kisudvarnok, 2021. november 26-27.)

_________________________________________________

Az elbeszélés elsődleges forrása:
https://multarnyai.hu/index.php/hirek/eletmod/75-a-karacsony