A múltkori "disznókeksz" kísérletem után vérszemet kaptam, és rövid úton szárítotthús-rajongóvá váltam. Továbbra sem az amerikai Beef Jerkytől lelkesülök be – ami engem illet, fűszerezés tekintetében maradok a sónál, és abból is csak ésszel, mértékkel használok (jómagam nem a fűszerek és pácok, hanem pusztán a hús ízét kedvelem). Arra azonban már rájöttem, hogy sokkal ízletesebb, nem mellesleg könnyebben fogyasztható végeredményt kapok, ha sertéshús helyett marhahúsra váltok, azon belül is az ún. fekete pecsenyére (a Csallóközben hamispecsenyeként kérjük a hentestől!), azt pedig szigorúan száliránynak keresztbe szeletelem fel (így végül nem rágós, hanem porhanyós, ropogós lesz). A szárított hús esetében egyébként mellém pártolt a kezdők szerencséje, így a hús minőségén kívül minden mást, amit a múltkori receptben leírtam, továbbra is használni tudok.

Több forrásból hallottam, láttam és olvastam, hogy a középkori, sztyeppei nomád harcos kilós tasakokba kimérve kapott porrá őrölt szárított húst a hadi útra, amit aztán, ha nem akadt friss hús a lándzsája végére, este a tábortűznél, forró vízzel leöntve, gyakorlatilag instant levesként fogyaszthatott el. Milyen lehetett? Állítólag tápláló volt. Na és az íze? Ennek jártam utána nemrég a konyhában, amit most képriport-szerűen osztok meg veletek.

A kísérlethez előző nap készített sózott, szárított marhahúst használtam.

Elsőként fogtam egy marék húst, és kis cafatokra tépkedtem.

A cafatokat egy dög nehéz, érdes belső felületű márványmozsárban, módszeresen porrá őröltem.

Ezt a műveletet megismételtem, azaz összesen két marék szárított húst porítottam.

A húsporhoz aztán némi fűszert kevertem, bár azt itt és most őszintén bevallom, hogy velem ellentétben a középkorban még nem használták a fokhagymát étkezéshez.

Ezt követően gyorsforralóban fél liter vizet forraltam, és azzal nyakon öntöttem
a fűszeres húsport, naivan azt gondolva, hogy akkor ez így most jól is van... 

Hát, hogy úgy mondjam, marha nagyot tévedtem, a szárított hús ugyanis még porított állapotában sem adja magát egykönnyen. Ahogy láthatjátok, a nehéz marhahús azonnal lesüllyedt a korsó aljára, és onnantól kezdve magasról tett arra, hogy én mit akarok. A fölötte lötyögő, zavaros Dunavíz pedig semmilyen ízű nem volt, leszámítva a borsot és egy kicsit a fokhagymát.

Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg a tábortűz mellett ülő, éhes ősmagyar sem egyszerűen csak leöntötte a húsport, hanem főzte is kicsit: a húsnak ugyanis meg kell puhulnia, és ki kell adnia a belé zárt ízeket, többek közt a beleszáradt sóét is. Szóval a korsóból egy kis lábasba öntöttem a levest, és forrás után még 20-25 percig kevergettem kis lángon. A színe barnább lett, és ekkor már a kakukkfű, a só és a hús ízét is érezni véltem rajta. 

Hősiesen bevallom, nekem kellett bele egy púpos kanál Vegeta, hogy jó étvággyal meg tudjam enni (vagy inkább inni), de hát az igazsághoz hozzátartozik, hogy őseink is értettek az étel ízesítéséhez (a Vegetánál minden bizonnyal jobban is), és valószínűsíthető, hogy az ezeréves instant húslevest tartalmazó bőrtasakban sem csak puszta húspor volt, hanem különféle fűszerszámok, esetleg némi szárított zöldség is. A végeredmény egyébként nem lett egyértelműen rossz: részben a lencseleves levéhez, részben kerti gyógyfűből főtt teához tudnám hasonlítani, az alján nagyon sok, élvezettel kikanalazható, a víztől megduzzadt húsőrleménnyel.

Szó mi szó, a szárított hús számomra továbbra is a maga kiszárított valójában, elrágcsálva a legfinomabb, ugyanakkor a nomád harcos sem elsősorban az íze miatt fogyasztotta az instant levest – hanem hogy elegendő energiához jusson, és aztán legyen ereje akár arra is, hogy nyakába vegye a lovát...

(Az utolsó két fényképen nagybátyám, Bíró Balázs hagyományőrző látható.)