„Heten voltak. Hét kiskamasz barát, akiknek szembe kellett szállniuk a városukat terrorizáló rémmel. A csatornákban, a lefolyókban, a kanálisban lakó Az időről időre felszínre bukkant, és akkor útját hullák szegélyezték. Sok hulla. De Derry városában ezen senki sem lepődött meg. Az emberek halandóak, a gyerekek meg főleg. Egészen addig, amíg ők heten össze nem fogtak, hogy legyőzzék Azt. Bill, a vezér, aki az öccse halálát akarja megbosszulni. Ben, akinek a könyvek a barátai, na meg az ennivaló. Richie, akinek mindig rosszkor jár a szája, ráadásul különféle Hangokon. Stan, aki gyűlöli a rendetlenséget és a piszkot. Eddie, akinek asztmája van és tankszerű anyja. Michael, a néger. És Beverly, a lány, akit ver az apja, és akibe ketten is szerelmesek. De hogyan szállhat szembe hét gyerek az egész várost megfertőző gonosszal?”

Stephen King egyik leghíresebb, minden tekintetben hatalmas, kultikus művével kapcsolatban nagyon nehezen találom a megfelelő szavakat. Ez az a regény ugyanis, amelynek kapcsán nem is annyira gondolataim, mint inkább érzéseim vannak – kavargó érzések, melyeket nehéz egyetlen, szabályozott mederbe terelni. Négy hónapig volt társam a könyv, de mi is ez ahhoz képest, hogy az írója több mint négy évig dolgozott rajta? S ha figyelembe veszem, hogy közben hányféle kábító- és élénkítő szer hatása alatt állt, akkor már el sem tudom képzelni, miféle utazáson vehetett részt King az írás közben. Mert utazás ez a regény, méghozzá az emberi lélek legmélyére, oda, ahol a sötétségből időnként csak a barátainkba, szeretteinkbe kapaszkodva találhatunk ki, miközben a legszörnyűbb félelmeinkkel vagyunk kénytelenek szembenézni és élet-halál harcot vívni.

Aki azt gondolja, hogy ez a regény egyszerűen egy horror, ami egy gyilkos bohócról szól, az nem is tudja, milyen végtelen távolságra jár az igazságtól. Horror, persze, csakhogy korántsem annak filléres, pongyola mivoltában – az Az elsősorban a lelkünkre telepszik rá, és olyan magas nívóval képviseli a műfaját, amire csak nagyon kevesen képesek. Legyinthetnek, sőt köpködhetnek a sznobok, de ha ez nem szépirodalom, akkor a szépirodalom tulajdonképpen nem is létezik.

Nehéz, súlyos, tabudöntögető mű az Az, és mindenekfölött őszinte – az őszinteségnek abban az értelmében, ahogy azt sokan nem képesek elviselni. Aki belevág az olvasásába, készüljön fel rá, hogy nem egy egyéjszakás kalandra indul, és nem csak a gigantikus terjedelem miatt, hanem mert előfordulhat, hogy ez a könyv még nagyon sokáig, talán örökre elkíséri. Minden rémisztő, nyomasztó, megrázó, kegyetlen momentumával együtt, ugyanakkor minden szépségével is. Ahogy az is előfordulhat, hogy olvasója számára nem csupán egy könyv lesz, hanem egy alternatív valóság, ahová időnként átlép. És éppen ezért, miután véget ér, először furcsa lehet, hogy a kezünkbe kerülő következő regényben valaki mások a főszereplők, mások az útitársaink (igen, recenzensünk esetében ez megtörtént). Nem csoda, hogy az Az a megjelenése óta eltelt több mint három évtized alatt szerves része lett a popkultúrának, és számos más könyvben, filmben találunk rá utalást. Apropó, film: bármennyire is igyekeznek az alkotók, az Az lehető legjobb filmadaptációja is csak úgy viszonyulhat a regényhez, mint egy jól megírt recept a valódi ételhez.

Csakis eléggé érett, felkészült olvasóknak ajánlom Stephen King monumentális alkotását, és ha a tizennyolcas karikát nem is erőltetném, tizenhat éven aluliaktól akkor is elzárva tartanám. Utána viszont legszívesebben minden gondolkodó ember kezébe odaadnám.

(Európa Kiadó, 2017)

Megjelent a Csallóköz regionális hetilap 2018. évi 18-19. számában.