Peiker Éva véleménye az Anjouk c. regénysorozat általa szerkesztett IV. és V. részéről

Az Anjouk ötödik része immár nem csak a boltokban jön szembe. Budapest számos megállójában láthatjuk a plakátot, amelyen Kovács Lajos szorongatja Bíró Szabi kötetét egy villamoson, és olyannyira belemélyed az olvasásba, hogy még vezetni is elfelejt. Mennyire kúl már ez? És igen, ez az Ötvenezer lándzsa promója.

Amikor véget ért a sorozat harmadik része, Az utolsó tartományúrig, egy korszak is véget ért, legalábbis a Bátor Attila fiktív életét lelkesen követők számára. A következő epizód, a Szent György testvérei, amellyel megérkezett az Arany Visegrád-trilógia kezdő darabja, nemcsak egészen új karaktereket hozott (és Lackfi István főszereplésével egy teljesen más hangulatot és humort), hanem egy, még nagyon fiatalon is rendkívül tudatos és tapasztalt, és a lényeg: kísérletező kedvű író erősségeit is még nyilvánvalóbbá tette. Bíró Szabolcs tudja, mit akar. Nagy mesélő, a középkor igaz híve, aki mindig úgy építkezik, hogy a kirakó darabjai előbb-utóbb megtalálják a helyüket. Nekünk nagyon keresni sem kell, bár úgysem tudjuk megállni.

Ha a Szent György testvéreit bevezetőnek tekintjük, átvezetésnek egy megrázó finálé után, a folytatását, az Ötvenezer lándzsát nyugodtan nevezhetjük vérbeli középső regénynek. Szabolcs ugyanis nem cicózik: úgy játszik a suspense-szel, hogy míg a bevezetőben a feszültséget az utolsó oldalon járatja a maximumra, ez a könyv az első oldaltól az utolsóig tele van politikai és emberi játszmákkal. Őrület, szerelem, humor és kőkemény jelenetek váltják egymást, hogy a történet végére értelmet nyerjen a cím.

A kedves szerző vidáman mesélte nekem, hogy ezúttal nem lesz cliffhanger, pedig ugye szokott lenni. De persze azt nem tette hozzá, hogy az egész történet maga egy nagy csattanó. Csak kapkodjuk a fejünket, miközben Szabi, a kísérletező író élvezettel alakítja az új generáció, különösen Bátor Szilárd sorsát és jellemét kényére-kedvére, annyi csapást róva ebben a részben új hősünkre, hogy feltenném a kérdést: Szabi, tudod, hogy ezzel a könyvvel, a regénnyel, amelynek a végén szerinted nem hagytál (annyi) nyitott kérdést, gyakorlatilag megalkottál egy karaktert, aki talán még ellentmondásosabb, mint Bátor Attila volt?

A szerkezeti finomságok mellett, amelyekből mindig akad, az erőszak- és csatajelenetek miatt is emlékezetes lesz az Ötvenezer lándzsa. És hogy ezt a regényt ötödik vagy második kötetnek tekintjük, igazából mindegy is. Első vagy második trilógia, bevezetés vagy finálé: aki az egyiket elolvassa, az el fogja olvasni a másikat is. Ez a huncutul somolygó szerzőnk nem titkolt célja, és a szakmai és olvasói visszajelzéseket nézve, nem is elérhetetlen.

Kérjük szépen a folytatást, amire bizony, várnunk kell még… Mennyit is?