Az elsöprő erejű tévésorozat első évadának végigizgulása után döntöttem úgy, hogy hosszú évek után ideje újra elolvasnom egy fantasy-könyvet, majd még néhány epizódot a Tűz és jég dala ciklusból. Kiskamasz koromban kattantam rá a műfajra A Gyűrűk Ura révén, majd beszereztem még jó pár könyvet és filmet, de sajnos egyre többet és egyre nagyobbakat kellett csalódnom. A legnagyobb bajom az volt, hogy nem találtam újdonságot ezekben az e helyütt meg nem nevezett alkotásokban, mert így vagy úgy, akarva-akaratlanul is mindegyik egy-egy Tolkien-parafrázisnak tűnt: vándorlás, orkok, tündék, törpök, trollok… Az az elenyészően kevés pedig, ami nem a nagy angol mesélőt utánozta, olvashatatlanul gyenge volt (tisztelet a kivételnek!). Így jöttem rá időközben, hogy a fantasy talán nem az én világom – vagy egyszerűen csak nem találtam rá az igazán erős alkotókra –, és egy jókora kitérővel megérkeztem a történelemhez, azon belül is leginkább a középkori témákhoz.

Miért is szerettem akkor annyira George R. R. Martin regényét, a Trónok harcát? Elsősorban azért, mert távolról sem pongyola, sőt: szépirodalmi igényességgel van megírva. A narráció óriási ötlet: fejezetcímek gyanánt egy-egy főszereplő nevét kapjuk (mivelhogy főszereplőből is van vagy egy tucat), majd az adott fejezetben ennek a szereplőnek a szemén keresztül ismerhetjük meg az eseményeket. Ez pedig két okból is zseniális: egyrészt minden szempontkarakter egy újabb fonalat vezet a cselekményben, másrészt ezek a szálak helyenként egész finoman metszik egymást, így ahelyett, hogy megakasztanák az olvasás ritmusát, behelyeznek egy újabb kis puzzle-darabkát a nagy egészbe. Ami pedig a régi nagy problémámat illeti, Martinnál eddig egy másodpercre sem jutott eszembe Tolkien.

Persze George R. R. Martinnak is megvannak a maga hivatkozási alapjai, de ezeket nem egy-egy író, hanem maga a történelem jelenti. A dothrakiak például számtalan hasonlóságot mutatnak a keleti sztyeppei népekkel, köztük is elsősorban a mongolokkal és a hunokkal. A Hét Királyságban zajló „hatalmasok játszmája” a rózsák háborúját juttathatja eszünkbe, nem is beszélve az egyházi lovagrendekre hajazó Éjjeli Őrségről. (A Hunyadiak kora is eszembe jutott nemegyszer, bár ennek az is lehet az oka, hogy Martin könyve előtt épp Bán Mór Hunyadi-sorozatát olvastam.)

Hihetetlenül alaposan kitalált és megírt világot, élethű szereplőket és fordulatos, izgalmas történetet tár elénk a Trónok harca, mely csupán az első része a szerző egyelőre befejezetlen sorozatának. A Tűz és jég dala eddig öt, magyarul is megjelent könyvet számlál, és ha minden igaz, a maratoni mesének még két vaskos kötete érkezik a jövőben. Hogy mikor, az sajnos teljességgel megjósolhatatlan – csak remélhetjük, hogy Martin az elkövetkező években valóban be tudja fejezni 1996 óta, azaz immár huszonkét esztendeje futó sorozatát.

(Alexandra, 2008)

Megjelent a Csallóköz regionális hetilap 2018. évi 39. számában.