Fonyódi Tibor, azaz Harrison Fawcett a kilencvenes évek végén robbant be sci-fi-íróként, miután a debreceni Cherubion Kiadó antológiájában megjelent a Hogyan legyünk Sherlock Holmes? című novellája, és a következő antológiába már ő írhatta a címadó regényt, az Ópiumkeringőt. Nem sokkal később érkezett első önálló kötete, A Katedrális harcosai, aminek a folytatásáért 2000-ben Zsoldos Péter-díjban részesült, majd Szélesi Sándorral, azaz Anthony Sheenarddal elindították a máig futó Mysterious Universe-sorozatot. 2003 után aztán tizenhárom évig nem írt sci-fit, holott a zsáner egyik legsikeresebb magyar szerzőjének mondhatta magát: polgári nevére váltott, magyar őstörténeti kalandregény-sorozatba kezdett, és televíziós forgatókönyvíróként épített komoly pályát. 2016-ban azonban, olvasói legnagyobb örömére, visszatért a sci-fihez, ami nem is egyszeri alkalom volt: a napokban jelent meg Minden bolygón jártam már című vadonatúj regénye, amit a közeljövőben számos másik követ majd.

Fonyódi Tiborral az alábbiakban egy igazi időutazásra indulunk: áttekintjük teljes eddigi sci-fi-írói pályáját, a kezdeti időktől a 2000-es évek elejének legnagyobb sikerein át jelenlegi második virágzásáig, illetve a jövőbeli tervekig. Időgépünkben még bőven van hely, tessék beszállni!

Kezdjük egy erős állítással, aztán legfeljebb megcáfolod a szavaimat: bizonyos értelemben te egy nagy generáció tagja vagy. A kilencvenes évek végén nagyjából együtt – és ugyanott, a debreceni Cherubion Kiadónál – indult a pályád az Anthony Sheenard álnéven író, immár sokszoros Zsoldos Péter-díjas Szélesi Sándoréval, illetve egy bizonyos (szintén Zsoldos-díjas) Kim Lancehagenével, akit ma már a Hunyadi-sorozat szerzőjeként, Bán Mórként ismerünk. Hogyan emlékszel vissza azokra a kezdeti időkre?

A nagy generáció annyiban igaz, hogy mi, ötvenesek nagyjából negyed évszázad alatt a diafilmtől eljutottunk a virtuális valóságig, és közben megbukott egy rendszer… Komolyra fordítva a szót: az ezredforduló környékén Nemes Istvánnál sok olyan író bontogatta a szárnyait, akik később a zsáner – elsősorban sci-fire és fantasyre gondolok – meghatározó alkotói lettek. Egyébként az, hogy Szélesi és Bán hozzám hasonlóan történelmi regényeket is jegyeznek, napnál fényesebben igazolja, hogy az úgynevezett kategorizálásnak, értem ez alatt, hogy valaki sci-fi-író vagy történelmiregény-író, igazából semmi értelme. Írók vagyunk, akik több zsánerben is alkotnak, jómagam és Szélesi például forgatókönyvíróként is dolgozunk, velem kapcsolatban bátran elmondható, hogy a televíziós sorozataimnak (Tűzvonalban, Hacktion, Géniusz, az alkimista) köszönhetően ma már sokkal ismertebb vagyok filmíróként, mint regényíróként.

Tegyük tisztába: a Katedrális című magnum opusod már kamaszként megszületett a fejedben, hosszú évekig dolgoztál a szinopszisán, és a legenda szerint ezzel az ezer oldalas jegyzetmonstrummal támadtad le Nemes István kiadóvezetőt, aki mit sem sejtve állt sorba az ebédjéért a HungaroConon…

A nyolcvanas évek elején írtam egy máig publikálatlan novellát Összefüggések címmel, abból készült a Kard és Gyémánt című kisregényem, ami a későbbi Katedrális megalapozása volt; nagyjából felállt már a sztori és megjelentek a fontosabb karakterek. A regényt, abban a formájában, ahogy most ismerjük, 1994-ben kezdtem írni, a találkozás Nemessel pedig az 1997-es salgótarjáni országos sci-fi találkozón történt. Az persze mese, hogy ezer oldallal támadtam, ekkora kéziratcsomó láttán Nemes talán máig nem állna szóba velem. Egy tizenkét oldalas szinopszist nyomtam a kezébe. Világosan megmondta, hogy nem olvas szinopszisokat, de jámbor tekintetem hatására mégiscsak a táskájába süllyesztette szerény dolgozatomat. Biztos voltam benne, hogy soha nem olvassa el, akkoriban naponta tíz novellát kapott az ország különböző részeiről. Aztán két hónappal később felhívott, azt mondta, elolvasta a szinopszist, ami felkeltette az érdeklődését, és arra kért, postázzam neki a regény első részét. Elküldtem az anyagot, és két hét múlva jött tőle egy újabb telefon, hogy beleolvasott, tetszik neki, és jövőre kiadja. Az időutazós sci-fi ötlete valahol törvényszerű volt. Gyermekkorom óta faltam a római témájú regényeket, és szerettem a sci-fit. Márpedig ezt a kettőt úgy tudtam a legegyszerűbben összekapcsolni, ha a hőseim utaznak az időben. A Katedrálissal gyakorlatilag két legyet ütöttem egy csapásra, tudniillik a regény első kiadása két kötetre bontva (A Katedrális harcosai, A Katedrális legendája) jelent meg ’98-99-ben. Ahogy mondani szokták, a többi legenda. Jövőre jön a negyedik papíralapú kiadás, ami a hazai fantasztikum és a piac szűk keresztmetszetének ismeretében mindenképpen figyelemreméltó teljesítmény.

Mégsem a Katedrális volt az első, amit a közönség olvashatott tőled, hanem Brett Shaw első két kalandja. Hogy is volt ez pontosan?

Amikor Nemes világossá tette, hogy kiadja a regényt, kért tőlem egy novellát, amit a következő SF-antológiában akart megjelentetni. Mindennek taktikai okai voltak, a nevemet akarta megismertetni az olvasókkal az első önálló kötetem előtt.

Itt gyorsan közbe is szúrnék egy kérdést: miért lettél Harrison Fawcett?

Az önmagát P. Howardnak álcázó Rejtő Jenő óta nem kell magyarázni, hogy a ponyvairodalomban majdhogynem kötelező az angolszász álnév, másrészt Nemes szerint a piac pozitívabban reagál egy külföldi szerzőre, mint egy magyarra. Nálam nyitott kapukat döngetett, mert tizennégy éves korom óta Harrison Fawcett néven akartam publikálni, akkor olvastam A Mato Grosso titkát az igazi Fawcett-től. Az útleírás akkora hatást gyakorolt rám, hogy elhatároztam, ha író leszek, Harrison Fawcett név alatt szeretnék megjelenni. Azóta sokat változott a helyzet, egyre többen publikálnak a saját nevükön, megjegyzem, a történelmi regényeimet és a forgatókönyveimet Fonyódi Tiborként jegyzem.

Szóval jött Brett Shaw…

A Brett Shaw legendárium szerint Nemes telefonhívása után lementem a közértbe, és miközben a kosaramba tettem egy liter tejet… és ebben az emblematikus pillanatban mindenestül magam előtt láttam az ezredes élettörténetét, akárcsak Mozart az operáit. Na, most ebből csak a közért az igaz, de lássuk be, jól hangzik a sztori. Valójában az történt, hogy rövid agyalás után kitaláltam a Hogyan legyünk Sherlock Holmes? sztoriját, két hét alatt megírtam, és postáztam a Cherubionnak.

Második megjelent írásod volt az Ópiumkeringő. Tudtad, mit adsz ki a kezedből? Tisztában voltál azzal, hogy Brett Shaw köré később egy egész univerzum fog felépülni?

Reménykedtem benne. Pár gondolat erejéig muszáj visszatérnem a Holmes-ra. Amikor a megjelenés reményében elküldtem a kiadónak, csatoltam mellé egy kísérőlevelet, melyben megírtam, hogy szerény dolgozatom reményeim szerint egy sorozat első része. Nemes kapásból úgy reagált, hogy sokan szeretnének sorozatot írni, de majd az olvasók eldöntik, hogy akarnak-e több sztorit olvasni a hőssel. Az antológia ’98 februárjában jelent meg, és a pozitív olvasói visszajelzéseknek köszönhetően zöld utat kaptam egy kisregényre. Na, és ez lett az Ópiumkeringő, ami igazából elindította a sorozatot. A kiadómat ugyanúgy sikerült meglepnem vele, mint az olvasóimat. A Holmes után mindenki azt gondolta, hogy az abban ábrázolt világot jelenítem meg újra, erre az történt, hogy visszaléptem a hős múltjába, amikor még a Praetorianus Gárda ezredese volt, és egy egészen más hangulatú sztorit írtam. Valójában ekkor indult a Brett Shaw-sorozat. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az Ópiumkeringő után már nyitott kapukat döngettem a sorozat kapcsán, gyakorlatilag szabad kezet kaptam, azt írhattam, amit akartam, és olyan terjedelemben, amilyenben akartam. Áldott állapot egy kezdő író számára. Az elkövetkező két évben még féltucat Brett Shaw-történet jelent meg, mindegyik a debreceni Cherubionnál.

Egész biztosan nem ez lesz az első interjú, amiben elmeséled, mégis muszáj megkérdeznem: hogyan ismerkedtél össze Szélesi Sándorral, és hogyan döntöttétek el, hogy kettőtök világát, karaktereit összeolvasztjátok, felépítve ezzel a ma már több más írót is tömörítő Mysterious Universe világát?

Hollywoodi sztori következik, ami annyiban más, mint általában a hollywoodi mesék, hogy szóról szóra igaz. Azért sci-fivel kezdtem, mert tízévesen egy balatonedericsi üdülésen beleestem a Balatonba. Amikor kiültem szárítkozni a partra, összeismerkedtem egy szakállas bácsival, aki először beszélt nekem a sci-firől, addig azt sem tudtam, mi az. Amikor véget ért az üdülés, első dolgom volt, hogy vettem egy Galaktikát, aztán pár évre rá jött a Csillagok háborúja, a többit nem kell magyarázni. Amikor a sztorit először előadtam egy random közönség előtt az 1997-es HungaroConon, közbeszólt egy szemüveges, köpcös pali, és arra kért, hogy kíméljem meg a hallgatóságot a pedofil élményeim ecsetelésétől… Ő volt a Szélesi. Akkor láttam életemben először. Beszólása miatt a kapcsolatunk mélyebbről indult, mint Marson a talajvíz, aztán lett, ami lett, és az már a magyar sci-fi-történet része. Amikor kijöttem az első három Brett Shaw-történetemmel, Szélesi, látván a pozitív olvasói reakciókat, és az ezredfordulóhoz közeledve egy bizonyos trend alakulását a honi sci-fi irodalomban, elindította a York Ketchikan-sorozatát, én meg 2000 januárjában felvetettem a gondolatot, hogy mi lenne, ha világainkat összedolgoznánk. Nos, ez lett a Mysterious Universe, ami minden hibája mellett a magyar sci-fi történetének egyik leghosszabb és legsikeresebb sorozata, napjainkig huszonvalahány kötetet jegyez. Már ezért érdemes volt megcsinálni. A MU alapjait ketten fektettük le. Szélesi azzal kezdte a közös munkát, hogy minden távolságadatot átírt, kiirtott, amit a Brett Shaw-történetekben leírtam, és az eredetileg százezer fényévekre terjedő von anstetteni univerzumot leszűkítette egy beutazható és átlátható csillagközi környezetre, amire aztán a féregjáratokkal rányitotta a paradimenzionális tereket. Az első két évben kapásból vázoltunk vagy ötven regényt, amit meg kéne írnunk vagy íratnunk, hogy a világ kiteljesedjen. Ez a gigantikus munka gyakorlatilag húsz éve zajlik, számtalan író bevonásával.

A kétezres évek elejéig szép számmal és meglehetős gyakorisággal érkeztek tőled az újabb és újabb SF-regények, és még a megjelent műveknél is jóval több ötleted volt, amiket az egyes könyveid végén be is lengettél, mint készülő könyveket. Aztán azonban történt valami, és Harrison Fawcett tizenhárom évig nem írt új regényt. Jött helyette Fonyódi Tibor magyar őstörténeti sorozata, később az ebből kinövő, ám máig befejezetlen Torda-trilógia, és persze számtalan forgatókönyv. Mi történt a Mysterious Universe alapjait lefektető Fawcett-tel 2003-ban?

A pályamódosításnak két oka volt. Amikor a Millennium tiszteletére megírtam a Szent Korona történetét feldolgozó A Korona hatalmát, az utána következő években számtalan olvasómmal találkoztam író-olvasó találkozókon, és arra a felismerésre jutottam, hogy a fiatalok többsége – tisztelet a kivételnek − meglehetősen hiányos ismeretekkel rendelkezik a magyar történelemről és kultúráról. Konkrétan fogalmazva: Frodó számukra nagyobb hős, mint Zrínyi, és többet tudnak Batmanről, mint Toldiról! Ennek a felismerésnek a hatására hagytam abba a sci-fi-írást, és fordult az érdeklődésem az elhallgatott vagy rosszul értelmezett történelmi múlt irányába. Egyébként a magyar mondavilág és mitológia szeretete végigkísérte az egész életemet. Komjáthytól a Mondák könyve például az egyik kedvenc olvasmányom volt, amit gyermekkoromban szó szerint rongyosra olvastam. A történelmi fantasy-sorozatom a Kalandornál jelent meg 2002 és 2006 között, az új kiadások és az új regények már a Gold Booknál, ahol a mai napig publikálok. A másik ok, hogy a kétezres évek derekán beindulni látszott a forgatókönyvírói karrierem, az évtized második felétől minden kreatív energiámat lekötötte a film és a televízió.

Amikor 2016-ban megjelent a Brett Shaw és a Katedrális világát is magába foglaló Hosszú út a trónig, bébi című regényed, szerintem elsőre sokan nem hittek a szemüknek, esetleg azt gondolhatták, hogy ez csupán egyszeri alkalom. Most viszont itt egy újabb Fawcett-regény, a napokban megjelent Minden bolygón jártam már, a Facebook-oldaladon pedig egy egész sor új könyvtervet sorakoztattál fel, konkrét címekkel, sőt borítókkal. Harrison Fawcett – és vele együtt Brett Shaw – tehát visszatért. Meddig nyújtóznak a terveid, hogy látod a jövődet immár ismét sci-fi-, vagy ha úgy tetszik, space fantasy-szerzőként?

Őszintén szólva nagyon hiányzott Brett Shaw és a Katedrális világa, az a hangulat, amit sugároznak magukból. A Hosszú út… írásának elején kicsit szokatlan volt, újra bele kellett rázódnom, de az első két fejezet után már ment, mint a karikacsapás. Aki írt már regényt és képes azonosulni azzal, amit ír, az tudja, hisz nyilván tapasztalta, hogy a regények önmagukat írják, a karaktereknek önálló élete van, az író csak lejegyzi, ami történik. Egyébként azt gondolom, hogy tizenöt év után nem lehet folytatni valamit… sem ráncot felvarrni. Éppen ezért a napokban megjelent Minden bolygón jártam már egy új megalapozás, igazából egy vadiúj Brett Shaw-sorozat első regénye, melyben először jelenik meg markánsan az a világépítési koncepció, ami hét év és négy-öt kötet után világossá teszi, hogy 2680-ban miért bukik meg a von Anstettenek birodalma.

Mit érdemes tudni Brett Shaw legújabb visszatéréséről? Ajánlanád pár mondatban az új regényt?

A regény egy klasszikus space opera, a zsánerre jellemző sztorival és cselekménnyel, a szokott Fawcetti stílusban tálalva. Talán annyiban más, mint az ezredfordulón írt műveim, hogy sokkal többet foglalkozom a karaktereim lelkivilágával, mint általában, meg úgy általában a karakterekkel. Sztori, cselekmény, karakterek, humor: ez a négy elem fokozottan fontos számomra. Írás közben néha olyan gondolatom támadt, hogy filmet írok! Persze nem lehet egy az egyben vászonra tenni a jeleneteket, a dialógusokat, mindazonáltal maga a koncepció és a megvalósítása érezhetően egy filmet idéz. Mindig is szerettem volna írni egy olyan regényt, amiben egy elveszett tárgyat hajkurásznak a fél galaxison át. Westernt is szerettem volna írni, kicsit ez is benne van, egy csipetnyi steampunkkal és horrorral fűszerezve… Szerintem a legjobb Brett Shaw-sztorik egyike lett, de majd az olvasók eldöntik.

Van olyan terved (célod, vágyad) íróként, amit eddig még nem értél el, és amin nagy erőkkel ügyködsz? Mi a legnagyobb dobás, amin jelenleg dolgozol, és aminek az elkészültét már ott látod magad előtt?

Egyszer azt nyilatkoztam, hogy az írók imádják a terveikre vonatkozó kérdéseket, habár többségük titkolja, hogy mire készül, és ez nem azért van, mert az alkotáshoz eleve párosul egy titokzatos magatartás. Egyszerűen arról van szó, hogy az írók többsége igazából nem tudja, hogy mit akar írni, vagy azért nem beszél, mert fél, hogy ellopják az ötletét, ami azért tűnik röhejesnek, mert Shakespeare óta egyébként sincsenek eredeti ötletek – az már csak hab a tortán, hogy a jó öreg Will is lopott. Kérdésedre válaszolva: egyrészt folytatom, amit elkezdtem. Jelenleg A Korona szövetségén dolgozom, január végén fogom leadni, aztán, ha minden jól megy, tavasszal megjelenik. Két évvel vagyunk A Korona hatalma után, elvileg béke kéne, hogy honoljon a Pannonon… de hát magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb, megy a pártoskodás és vitézkedés, a polgárháború küszöbére sodródik az egész bolygó… Reményeim szerint legalább olyan emlékezetes mű lesz, mint A Korona hatalma volt, aminek jövőre jön a harmadik kiadása. Március végén, április elején a Gold Booknak leadom végre a Fokost, a Torda-trilógia zárkötetét, aztán veszek egy nagy levegőt, és 2019 őszén jön A Katedrális alkonya első kötete, a Pandemonium, majd fél évvel később a második, Societas Klein címmel.

Köszönöm az interjút, és erőt, kitartást, töretlen lendületet, na meg sok sikert kívánok a tervek megvalósításához!

(A képek forrása: Fonyódi Tibor archívuma.)