A tizenöt kötetesre tervezett, Anjouk című regénysorozatom egyes köteteiben a fő cselekményszálon kívül mindig igyekszem különféle érdekességeket is megírni a korról. Ezek néha csak egy-egy mondatban, bekezdésben közbeszúrt részletek, máskor komolyabb, terjedelmesebb leírások, úgymint öltözködés, hadviselés, gasztronómia, különféle szokások, vagy épp olyan teljesen hétköznapi dolgok, amik ma már furcsának hatnak. Az Ötvenezer lándzsa lapjain a kereszténység legszentebb ünnepét, a húsvétot igyekeztem megjeleníteni, a történet szerves részeként, és arra is próbáltam választ találni, hogy honnan eredhet a festett tojás hagyománya. Lássuk hát, milyenek lehettek a húsvéti ünnepek a Magyar Királyságban, éppen 690 évvel ezelőtt!

Bíró Szabolcs: ANJOUK
V. rész: Ötvenezer lándzsa
(részlet)

"Az Úr 1329. éve
Húsvét vasárnapja
Visegrád 

Azon a héten végképp elcsendesedett a környék. A munkák abbamaradtak, az építkezések a fejedelmi épületek és a nemesi porták körül ugyanúgy szüneteltek, mint a többi háznál. A királyi székváros népe virágvasárnaptól kezdve minden egyes nap eljárt az istentiszteletekre. Zöldcsütörtök napján, az utolsó vacsora miséjén aztán a harangok is elhallgattak, majd megtörtént az oltárfosztás, melynek során Krisztus keresztjére rákerült a gyászlepel. Nagypénteken, a legszigorúbb böjt napján már nem mutattak be miseáldozatot, s aki esetleg végzett is valami csöndes, visszafogott munkát a háza körül, az sem használt ezen a napon vasszeget, sem más vasszerszámot. Inkább kimeszelték a falakat, az asszonyok és a leányok nagymosást tartottak, kitakarították a ház minden egyes szegletét, végül pedig mindenki megmosdott a másnapi körmenet tiszteletére. A szombati tűzszentelés és körmenet után a hathetes böjt is véget ért, de a húsból és tojásból álló vacsorát még meghitt csendben fogyasztották el, készülve a valódi ünnepre: húsvét vasárnapjára, Jézus Krisztus feltámadására.

Vasárnap hajnalban a templom kapui még nem tárultak fel, amikor a visegrádiak már ott térdepeltek az Isten háza körül, és dicsőítő himnuszokat énekelve várták az első napsugarakat. Aki megtehette, új ruhát viselt, de akinek nem tellett ilyesmire, az is a legszebb holmiját öltötte magára – tisztára mosva, megfoltozva, ahogy illik. Volt, aki bárányt hozott magával, mások lepénnyel, kenyérrel, vagy a húsvéti lakomára félretett, előre megfőtt tojással érkeztek, hogy áldást kérjenek az ételre. Ahogy az első napsugarak megjelentek a dombok mögött, a város harangjai megkondultak, s miután a csoda megtörtént, a pásztor bevezette nyáját a templomba.

– Alleluja! – zengték aznap Európa-szerte, a kereszténység legszentebb ünnepén.

Vége a gyásznak, az Üdvözítő feltámadott.

Új színt öltött aznap Visegrád, s vele az egész ország. A szolgák kisebb-nagyobb ajándékokban részesítették uraikat, azok meg fényes lakomákat rendeztek, melyekre közrendű alattvalóikat is meghívták.

A Lackfi-portán, éppen ott, ahol nemrég még duhaj ifjak püfölték egymást félholtra, kecskelábú asztalokat állítottak fel hosszan, a kaputól majdnem az istállóig. Boglárka vezénylete alatt a szolgálók telehordták azokat az asztalokat minden földi jóval, ami csak a konyhán megtalálható volt: főtt sonkával, sült húsokkal, mindenféle raguval, zöldséggel és friss gyümölccsel, mézes kásával, ropogós cipóval, no meg a húsvétvasárnapi ünneplés elmaradhatatlan kellékével, a több kosár színesre festett tojással. Ezek voltak azok a tojások, amelyeket a háznép az elmúlt hat hét során kiszedett a tyúkok alól, hogy keményre főzze, majd festékkel megjelölve tegye el a kamrába, jelezve: ezek már készen várják az ünnepi lakomát.

Lackfi büntetésbe helyezett emberei úgy megtanulták a regulát Boglárka keze alatt, hogy vasárnap, amikor penitenciájuk ideje amúgy már lejárt, még mindig ott segédkeztek az étkek kihordásánál.

Verőfényes tavaszi idő volt, de azért a háznép kifeszített az asztalok fölé néhány viaszkosvászon sátortetőt – ha eső nem is lesz, legalább a túlzott melegtől megóvják az étkeket.

Igazán különleges ünnepség volt ez. A lovászmester asztalainál együtt mulatott úr és pór, katona és háziszolga, nemes és közszabad ember. Voltak vagy ötvenen, mert Lackfi még a portáját bővítő mesterembereket és inasaikat is meghívta vendégségbe – jobbján pedig ott ült díszvendége, Hédervári Dezső. Akadt étel-ital bőségesen, hogy még a kutyák is majd’ megvesztek a boldogsától, annyi zsíros cubákot hajigált nekik a népes vendégsereg.

– Játssz nekünk valamit, Hédervári! – kérte István, amikor már piroslott az orcája a bortól. – Nosza, ne kéressed magad!

Az énekmondásban is jeleskedő vitéz azért csak kérette magát egy darabig, de végül persze beadta a derekát: elkérte a tornácon helyet foglaló zenészek egyik kobzát, végigpengette a húrokat, megköszörülte a torkát, majd dalolni kezdett.

Jött a futár, megint lángban az ország,
fegyverre keltünk, fegyverre mind.
Testvérei leszünk egymásnak ismét,
ha kiontott vérünk összefolyik.

Ó, testvérek távol e harcban,
lesz-e, ki örökre vár mireánk?
Ó, testvérek, s ha elesünk majdan,
lesz-e, ki értünk mond egy imát? 

– Ej, az anyád fiskusát! – kurjantott Lackfi. – Már megint ez a bús ének! Vidámabbat játsszál, hallod? Nem gyászolni jöttünk! Hát föltámadott az Úrjézus!

Bármily büszke volt is Hédervári régóta csiszolgatott saját szerzeményére, István tiltakozására félbe kellett hagynia, csakúgy, mint a Habsburg Frigyes elleni hadjáratban. Úgy gondolta, a házigazdának mégiscsak igaza van: nem temetni, nem busongani jöttek – belekezdett hát egy vidámabb dalba.

Bátor Szilárd jókedvűen hallgatta, miközben egy nagy szelet báránysültet rágcsált. Palkó és Péter között foglalt helyet, s ezúttal az óriás ismét engedett a mértéktelenség csábításának, amire az elmúlt év ősze óta nem volt példa. Szólt az ének, folyt a bor, fogyott az étek, és Szilárd egyszer csak egy tenyér érintését érezte a vállán. Hátranézett: Szolnoki Pista állt ott Holló Tamással, meg azzal a másik hárommal, akik cinkostársai voltak azon az esős napon. Az ábrázatuk már nem is volt olyan ocsmány, az összetűzés jelei majdhogynem nyomtalanul elmúltak.

– Mit akartok? – felhősödött el Szilárd tekintete. – Ha visszavágót szeretnétek, csak rajta. De legközelebb nem leszek olyan kíméletes…

– Nem erről van szó. – Szolnoki hangjából megbánás érződött. – Holnap kimegyünk a régi ispáni vár romjaihoz. Jön még néhány palotás meg udvari ifjú, páran a királyi és a királynéi bandériumokból, talán egy-két apród… Jól elagyabugyáljuk egymást, csak most nem puszta kézzel. Csapunk egy nagy haditornát, mindenféle gyakorlófegyverrel, pirkadat utántól alkonyat előttig. Viszünk ki ételt, italt, időnkint még az udvarhölgyek is megnéznek minket.

– Ez már csak afféle húsvéti szokásunk – tette hozzá Holló Tamás. – Szent György havában fölkészülünk az egész éves verekedésekre. Ilyenkor egy napig csak miénk az a néhány rom.

– Szórakozzatok jól! – mondta Szilárd mogorván, de Szolnoki nem hagyta annyiban.

– Derék legény vagy – ismerte el. – Becsületes és félelmetesen erős. Senkit nem ismerek, aki egymaga így elbánt volna ötünkkel. Tarts velünk holnap!

– Majd meglátom – fordult vissza a fiú a tányérjához, Pistának pedig ennyi elég is volt. Bólintott, további jó ünneplést kívánt, aztán az öt jómadár továbbállt.

– Látod? – bökte oldalba Palkó. – Nekik már bebizonyítottad, hogy érdemes vagy az örökségedre.

– Ekkora baromnak tűnök? – morogta Szilárd. – Menjek ki velük valami elhagyatott romok közé, ahol senki sem lát minket? Eszem ágában sincs bedőlni ilyen olcsó ravaszkodásnak…

Lackfi Palkó felnevetett. Úgy kacagott, hogy majdnem félrenyelte a falatot, amin éppen rágódott.

– Ez nem ravaszkodás, te csatabivaly! – veregette hátba a barátját. – Kihagynád az év egyik legjobb mulatságát? Nagy szamárság lenne. Ne félj, én is ott leszek! De nem lesz rám szükség. Kivívtad a tiszteletüket.

***

Aznap délután Anjou Károly személyesen tett látogatást Lackfi Istvánnál, hogy megnézze, miképp állnak a munkálatok főlovászmestere portáján. Lackfi, aki már akkor egyáltalán nem volt szomjas, alig bírta türtőztetni magát, olyan megtisztelő volt számára az uralkodó látogatása. Saját helyére ültette le a királyt, a legjobb borával és mindenféle sültekkel traktálta, de őfelsége mosolyogva utasított vissza mindent.

– Csupán látni akartalak, Lackfi mester, ezen a szent ünnepen – mondta barátságosan. – Remélem, mindened megvan, nem szenvedsz hiányt semmiben…

– Nem, uram király, dehogyis! – hajlongott előtte a kapatos Szent György-lovag, aki egyedül azért izgult, hogy anyósára ne Anjou Károly jelenlétében jöjjön rá a bolondóra. Eufrozina szerencsére jelét sem adta semmi olyasminek, ami miatt aznap aggódni kellett volna. Elvarázsolt, együgyű ábrázattal ült a helyén, leánya unszolására néha ivott egy-egy kortyot, az étkeket észre sem vette, és úgy egyébként sem igazán tudta, hol van – vagy hogy mikor.

A király kísérete – azaz személyes testőrsége és néhány nemesi vendége – a kapunál várt rá. Károly ugyanis kellemes tavaszi sétára indult a palotában tartott ebéd után, és ide is, oda is betért útközben. Kíséretében vele tartott Zách Felicián és fia, a már két éve lovaggá ütésére várakozó Bódog. Felicián, akinek kisebbik lánya nemrég bekerülhetett a királyné udvarhölgyei közé, alig leplezett megvetéssel szemlélte a Lackfi-portán zajló tivornyát, de amikor meglátta a fia szemében csillogó elismerést, meglepetése még a megvetésénél is nagyobbnak bizonyult.

Este, visegrádi szállásukra visszavonulva, elő is hozakodott a dologgal.

– Bálványozod ezt a Lackfi Istvánt, úgy-e? – kérdezte az ősz udvari lovag. – Ne is tagadd, láttam, ahogy reá néztél!

– Miért tagadnám, apám? – mosolyodott el Bódog. – Ő Magyarország fehér sárkánya. A birodalom egyik legvakmerőbb vitéze.

– Ugyan már, fiam! – legyintett bosszúsan az öreg. – Ne hagyd, hogy megcsaljon a látszat! Ez az ember egy nagyszájú, kérkedő alak. Csodálkozom, hogy őfelsége vakon bízik benne.

– Hiszen a rendtársad, édesapám – emlékeztette a fiú. – Az ötven lovagtestvér egyike…

– Trencsén vára alatt még csak egyszerű lándzsás kapitány volt – dohogott tovább Felicián. – Száz várjobbágy hallgatott rá, senki más.

– Ez is csak a rátermettségét bizonyítja – állt ki a véleménye mellett Bódog. – Hiszen azóta udvari főméltósággá emelkedett. Szörényvárnál megverte a tatárokat, győztes hadjáratot vezetett a Habsburgok ellen…

– Erőszakos, mohó alak – zárta le a vitát az öreg. – Temesváron egy ízben nyíltan megfenyegetett, ezt biztosan nem tudtad róla. Pedig igaz! Meglásd – rázta figyelmeztetően a mutatóujját –, egy nap kiderül, milyen ember valójában ez a te fehér sárkányod! Akkor majd eszedbe jutnak bölcs atyád intelmei: ne bízzál egy ilyen alattomos figurában!

– Remélem, ez a nap soha nem jön el – mormolta az orra alatt Bódog, de nem akarta elrontani a húsvét emelkedett hangulatát azzal, hogy tovább vitázik az apjával. – Ha megengeded, visszavonulok a szobámba. Jó éjszakát, édesapám!"

A regény 20%-os kedvezménnyel vásárolható meg a Líra webáruházában.
Az Ötvenezer lándzsa e-könyvként is hozzáférhető, ITT.