A tatabányai Benyák Zoltánhoz évtizedes barátság fűz. A könyveit azonban nem azért szeretem, mert maga az ember közel áll hozzám – sőt, épp ellenkezőleg: előbb kezdtem rajongani az író műveiért, egyedi hangulatú regényeiért, és ennek köszönhetem, hogy ma már a barátomnak mondhatom, talán a legjobbnak valahány tollforgató kollégám közül. Fegyvertársak vagyunk, és számomra küldetésértékkel bír, hogy sokan megismerjék Benyák Zoltánt: elsősorban a műveit, és persze magát az alkotót. Ismerjék meg önök is!

Az egyik legjellemzőbb dolog veled kapcsolatban, hogy alkotóként szinte képtelenség téged beskatulyázni. Az olvasóid is többféle véleményen vannak: hol mágikus-realista, hol fantasy-szerzőnek címkéznek. Te miként nyilatkozol a saját irodalmi stílusodról? Milyen zsánerbe sorolhatók a regényeid?

„Benyák Zoltán-regény” lenne a legjobb zsánercím. Azért érdekes ez, mert sosem gondolkodom műfajban. Mindig témát találok (vagy a téma talál meg engem), elkezdek gondolkodni rajta, alakul a történet, megjelennek a szereplők és a műfaj is. Én így szeretek építkezni. Az, hogy mit akarok mondani, meghatároz mindent. A műfajt is. Mondok egy példát: ha az élet apró (vagy nem is olyan apró) csodáiról akarok írni egy történetet, arról, hogy Isten keze nyoma miféle minket érintő dolgokban fedezhető fel – mint például a szerelem, a jó- vagy a balszerencse –, akkor szinte kínálkozik, hogy modern fantasy legyen belőle. Ez lett az Ars Fatalis című regényem. Biztos meg lehetne oldani másképp is, de van egy természetes útja a dolognak, amit meg kell érezni.

2007-ben jelent meg az első regényed, ám akkor még a Jonathan Cross írói álnevet használtad. 2012-től publikálsz saját polgári neveden. Melyik könyvednél érezted először, hogy ez már más, mint az előzőek? Volt olyan határozott pont, amikor úgy érezted, hogy eljutottál egy magasabb szintre? Egyáltalán összefügghet egy ilyen markáns felismerés az álneved elhagyásával?

Akkortájt éreztem úgy, hogy lassan ideje véget vetni a kezdeti szakasznak. Szándékosan nem tanulóéveket mondok, mert az írást egy életen keresztül lehet tanulni és tanulmányozni, és lehet, hogy még az is kevés. Viszont 2012 körül voltak olyan témáim, amikre szerettem volna, ha az én nevem kerül. Rosszul éreztem volna magam, ha nem így sikerül. A háború gyermeke és az imént említett Ars Fatalis volt a két kötet, ami abban az évben megjelent. Aztán következett végre a szívszerelmem, Az idő bolondjai, amire szinte már gyermekkorom óta készültem. Ennek az eseményei egy szigeten játszódnak, ahol megáll az idő, és a főszereplő hármasunknak ebből a dologból kell kikeverednie.

Nem titok, hogy nagyon szeretem a munkamódszeredet: időnként a kocsmában gyűjtesz párbeszédeket, vagy éppen hajléktalanokat fotózol reggel, munkába menet – azaz valódi terepmunkát végzel. Mesélnél erről egy kicsit? Mi volt a legvadabb ilyen kalandod?

Igaz. A Csavargók dala szinte az egyetlen realista művem. Ennek nagyrésze az utcán született, meg buszvégállomásokon, kocsmákban. Az egymás iránt érzett közönyről és annak legyőzéséről akartam írni egy regényt. Tudtam, hogy csavargók szerepelnek majd benne, és találnak egy kidobott gyereket egy kukában. Az ő történeteik jórésze ilyen helyekről származik. Évekkel a regény írása előtt egyszer páran úgy gondoltuk, hogy Budapesten szilveszterezünk. Az utcán. Először jó öltetnek tűnt. Éjfélkor tűzijáték, fél egyig kitartott a konyak, amit vittünk. Azután elkezdett nagyon hideg lenni. Lehetett vagy mínusz 15 fok akkor éjjel. Vonat nem indult még órákig. Végül beültünk egy a Nyugati pályaudvaron veszteglő szerelvénybe, ami sajnos tele volt olyan alakokkal, amilyenek a regényben is szerepelnek. Talán akkor kezdődött az egész történet, ami majd’ tíz évvel később került a boltok polcaira.

Köztudott rólad, hogy a regényeid első változatát kézzel írod: cetlikre, mobiltelefonba, vécépapírra, ezekből pedig aztán füzetbe, és csak onnan laptopra. A kezdetektől ugyanezt a munkamódszert követed? Miért jó kézzel írni az első draftot?

Mert kézzel írni mágia. Spirituális tevékenység. A kézzel írás sebessége más, mint a billentyűzeté. Más fokozatba kényszeríti az agyat. Hiszem, hogy így másfajta szöveg születik. A nagy illúzió című regényem, azt hiszem, három spirálfüzetben született meg. Tom Pastor kalandja, aki már az első oldalon meghal, hogy utána a túlvilágon kalandozzon, nem ilyen lett volna, ha egyből a gépbe kopogom bele. Másfelől én fikciós műveket írok. Rengeteg dolgot menet közben találok ki, amit aztán végig kell fűzni a történetben. Jót tesz neki, ha a füzetből végül át kell gépelni. Ekkor érnek össze a részletek.

Az írás kezdetén egyébként már a fejedben (esetleg egy jegyzetfüzetben) van az egész történet, és előre látod a végét, vagy hagyod, hogy a pillanatnyi érzéseid vezessék a kezedet? Mennyire vagy tervezgetős-jegyzetelős, és mennyire intuitív író?

Szeretek előre kitalálni dolgokat. Ugyanakkor van bennem mohóság is, és nem tudok kivárni, míg minden részletre fény derül. Minél hamarabb bele akarok vágni a történetbe. Ha a nagy vázlat megvan, akkor nekivágok. És igen, szerintem hagyni kell, hogy menet közben feljöjjenek dolgok. Ez természetes, mert sok mindent akkor értünk meg, ha már benne élünk egy ideje a történetben. Ezeknek teret kell engedni, ha az író igaznak, jónak, frappánsnak érzi. A végkifejletet azért legtöbbször sejtem előre. De sokszor abban is megesnek apró változások, hangvételbeli módosulások.

Kifejezetten filmszerűen írsz, sokszor mintha mozgóképes jeleneteket komponálnál. Ez szándékos döntés részedről, vagy egyszerűen ilyen alkat vagy, ez jön belőled?

Nem szándékos. Inkább ösztönös. Szeretem a filmeket. Az elbeszélő könyvnek és a filmnek van egy közös vonása: jelenetekből áll. Minél több jó jelenettel szolgáljuk a történetet, annál jobb film vagy könyv lesz belőle. Mellesleg nekem elengedhetetlen, hogy a szereplők mellé jó helyszíneket is kitaláljak. Szerintem környezetleírás nélkül olyan, mintha a semmiben lebegnének a szereplők. Akkor az egész olyan megfoghatatlan lenne.

Kik inspirálnak? Honnan merítesz ihletet? Vannak esetleg példaképeid?

Sokszor merítek képekből, fotókból, festményekből, zenéből, más történetekből. A legjobb, ami történni szokott, mikor egy ismerős vagy ismeretlen elcsípett történetéből merítek, hogy más történetet faragjak belőle. Olvasóként pedig szeretek egyre több írót megismerni, és szélesebbre tárni az ajtót. Már vannak idebent páran, akik jó különbözőek, de én így szeretem őket. A fejemben (és a polcomon) jól megfér egymás mellett Edgar Allan Poe, George Orwell, Clive Barker, Kurt Vonnegut, Stephen King, Konrád György, Dan Simmons, Frank Herbert, Asimov, Franz Kafka. Remélem, még sokan csatlakoznak.

A koronavírus-járvány következtében te is az otthoni karantént vagy kénytelen élvezni. Alkotó emberként mennyire befolyásol a jelenlegi helyzet? Tudsz esetleg több időt fordítani az írásra?

Igyekszem. De közben home office dolgozó is lettem, meg matektanár, házi informatikus. Nem lettek könnyebbek a napok, de azért minden nap leülök a füzet vagy a gép elé, és álmodom valami újat.

Megjelent a Csallóköz hetilap 2020. évi 15-17. dupla számában.