Hogyan élték meg a koronavírus-járványt az írók? Vajon befolyásolta-e őket munkájukban a bezártság? Mennyiben hatottak rájuk a szigorú korlátozások? Nemrég néhány kiváló pályatársamat, a Csallóköz hetilap Könyvespolc-rovatának „A hét írója” címmel kitüntetett alkotóit kértem meg, nyilatkozzanak róla, milyen volt számukra a 2020-as év.

Szélesi Sándor (Anthony Sheenard):

„A tavaszi lezárások Belgiumban értek, és kint is ragadtam. Biciklit béreltem, és tavasszal lényegében bebarangoltam vele a feléledő belga vidéket. Az utóbbi harminc évben nem tekertem összesen annyit, mint akkor. Emellett olvastam, filmet néztem, új recepteket próbáltunk ki a párommal, és persze dolgoztam. Most Budapesten, ősszel kicsit feszültebb lesz ez a pár hónap, hiszen hiába asztal mellett dolgozik az író, az élmények, személyes kapcsolatok, nagy beszélgetések kellenek neki. Kényszeresen bezárva nem könnyű az alkotó energiákat feléleszteni. Ezért aztán igyekszünk majd sokat kirándulni – leginkább a Pilisben.”

Benkő László:

„A Covid járvány főleg azért érintett komolyan, mert igazából még ma sem tudom a teljes természetrajzát. Csak annyi biztos, hogy egymásra és magunkra is vigyázni kell. Voltak az ismeretségi körömben olyanok, akik egészen addig legyintettek rá, míg valamelyiküket el nem kapta a járvány, és el nem mondta, mit élt át a kórházban. Amit megtehettem az elkerülés érdekében, azt nem mulasztottam el. Az íróknak pedig néha nem is árt némi „karantén”, mert, ha úgy vesszük, hasznára lehet a munkának. A bezártság annyiban érintett kellemetlenül, hogy kimaradt a munkából az aktuális téma-helyszínek bejárása. De lelkileg engem nem visel meg, és remélem, író kollégáimat sem. A korlátozásokat jogkövetőként tudomásul veszem, és nem akarok mást sem bajba sodorni, ha netán tünetmentes lennék, de közben fertőző. Az elmúlt hónapokban még többet tudtam törődni a kéziratokkal, így őszi termésként egy komplett év munkájának eredményeként három kötet jelenhetett meg: Balassi Bálint életregénye mellett a kétkötetes Kun László is.”

Trux Béla:

„Amikor először hallottam a híreket a Kínából terjedő új vírusról, az volt az első gondolatom: „vajon most kezdődik?” Hiszen annyi filmet láttunk már, ami pont ezzel indít. De a legtöbb emberhez hasonlóan, igyekeztem ignorálni az egészet. Aztán az lett belőle, ami. Amikor tavasszal leálltak az iskolák, és hazakerültek a gyerekek, az kezdetben felüdülésnek tűnt a nyomasztó helyzet közepette. Azután a nyakunkba szakadt az online oktatás... Az olvasóim, akik már nagyon várják az új regényemet, örömmel kérdezték: „Most, hogy karantén van, biztos jut időd megírni a regényt, ugye?” Persze. Ha a hétköznapok nyugalmában nem volt, akkor most, hogy otthon az egész család, matekozunk, angolozunk, miközben home office van a feleségemnek, de főzni is kéne, és a családban én vagyok a sofőr, tehát megyek vásárolni... Most aztán mindenre jut időm. És bár a nyári időszak hozott némi enyhülést, úgy tűnik, minden kezdődik elölről...”

Moskát Anita:

„A karantén arra tanít, hogyan legyek türelmesebb önmagammal. Keveset írtam idén, sokkal kevesebbet, mint máskor, és nem foghatom teljesen a munkámra. Az otthonüléssel nincs gondom, egy regényhajrában se mozdulok ki hetekig, annyira beszív a történet, de ez a fajta elszigeteltség most más, tele van szorongással, hogyan vészeljük át, mi lesz a szeretteimmel. Szóval keveset írtam, és a kezdeti haragot, hogy miért nem tudom okosabban kitölteni a rám szakadt időt, lassan felváltotta a megértés: olyasmin megyünk keresztül, amit korábban sosem csináltunk végig, nem muszáj most megváltani a világot. Azért az álom és az ébrenlét közti határon így is átcsusszanok egy-egy kitalált világba.”

Kovács Attila (Holden Rose):

„Ha a szakmai életem egy három lábú székhez hasonlítom, az egyik lába az írás, az alkotás. Bár eléggé magányos dolog, mégis felemelő és izgalmas. A második láb az online közösségi élet. A tartalomgyártás folyamatos kihívások elé állít. Videókat forgatok, kampányokat bonyolítok, ami sokszor egésznapos elfoglaltság. A harmadik láb az, amikor mindezeket magam mögött hagyom és végre elindulok előadásokat tartani. Iskolákban, könyvtárakban találkozom igazi gyerekekkel a valóságban. A háromlábú széknek konstrukciós sajátossága, hogy két lábon instabil. Én bírom a magányt, a kihívásokat, de a bezártságot nehezen viselem.”

Böszörményi Gyula:

„Az író életének természetes állapota a karantén, hiszen az írás magányos tevékenység. Így a vírushelyzettel járó röghöz- (íróasztalhoz) kötöttség engem nem rázott meg, sőt, inkább élvezem. Mivel én a fokozottan veszélyeztetett kategóriába tartozom, feleségemmel március óta kucorgunk önkéntes karanténban, de egyikünk sem érzi úgy, hogy kevesebb volna a dolgunk, teendőnk. Persze hiányoznak a rokonokkal, barátokkal töltött esték, és jó volna néha kisétálni a Tisza partjára, de munka akad bőven, és a karantén arra is kiváló, hogy az ember rendet rakjon a fejében, szívében, lelkében egyaránt.”

Benyák Zoltán:

„Karantén? Hmm. Az elején még élveztem is. Végre jogosan ülhettem a szobában, könyvek között fetrengve, vagy a szövegszerkesztő fölé görnyedve. Anyukám mindig barlanglakónak nevezett, és azt mondta, hogy más gyereknek a szobafogság a büntetés, nekem meg az, ha ki kell mennem focizni. Szóval az elején nem volt gond. Bár, mikor két gyermekről is kellett gondoskodni, és még otthonról is dolgozni a blokád ideje alatt, abban azért voltak kihívások. De végül is, idén több szöveget írtam, mint a korábbi években. Végre megint pályázgattam novellákkal, megjelent a Képtelen történet című regényem, aminek a reklámjával is tudtam foglalkozni. Voltak jó és rossz részei is a dolognak. Most azonban visszatekintve nem kívánok még egy 2020-at. Jöjjön egy jobb év!”

Fábián Janka:

„Február vége felé jelent meg az új regényem, tehát csak néhány héttel a karantén kihirdetése előtt. A naptáram ekkor már tele volt dedikálásokkal, író-olvasó találkozókkal, és alig vártam a két nagy könyves eseményt, a Könyvfesztivált és az Ünnepi Könyvhetet. Kínából, sőt ekkor már Olaszországból is naponta kaptuk a rossz híreket, de valamiért mind bíztunk abban, hogy nálunk nem lesz ennyire durva a helyzet. Az lett... Még egy könyvtárba el tudtam menni, de tavasszal az volt az utolsó személyes találkozásom az olvasókkal. A karantént egész jól vészeltem át, amit az elején nem hittem volna. A legrosszabb a bizonytalanság volt, és hogy nem láttuk a végét. Azt hittem, sokkal többet tudok majd dolgozni, ám ez végül nem így lett – körülbelül ugyanúgy haladtam az írással, mint „békeidőben”. Sokat segített, hogy nyáron kissé kiszabadultunk, és még találkozókra is el tudtam menni. Mostanra pedig már belenyugodtam, hogy ezt az évet el kell engedni... Jövőre jobb lesz!”

Megjelent a Csallóköz hetilap 2020. évi 48-49. dupla számában.