Bíró Szabolcs legújabb könyve olyan, mint egy jó vasárnapi ebéd. Szabolcs a háziasszony. Felkel hatkor, ki a piacra, hétkor felteszi a marhahúst hideg vízben apró lángon, zöldséget pucol, tésztát gyúr, diót darál, le sem ül egész délelőtt, tizenegykor bezöldségel, kiklopfolja a húst, paníroz, háromnegyedkor, míg sül a rántott hús, felszeleteli a süteményt, porcelán, porcukor. Délben ebéd, negyedóra alatt eltűnik minden, elégedetten böfög és cuppog a család, kávét feltenni gyorsan, nagyfaternak szaccharin, mert cukros, Editkének laktózmentes tejszínhab. Aztán délután négyig mosogat.

Két év kutatómunkája, tépelődése, a testet-lelket gyötrő, az emberéletet megrövidítő alkotói válság, a történetek, majd a jelenetek kidolgozása. Aztán a téglák közé malter; átvezetés, humor, csattanó; az irodalmi munka izzasztó, bányalónak való része. És akkor jön az olvasó, két óra alatt felfalja a könyvet, és a kommentekben megjegyzi, hogy Szabolcs gyorsabban is dolgozhatna, és hogy mikor jön már a következő rész. És tulajdonképpen igaza van. Tényleg, mikor jön már?

Bíró Szabolcs legújabb könyve olyan, mint egy kitűnő szivar, a legdrágábbak közül, boltban nincs is, csempészáru. Mint egy szimfónia A-mollban. Finoman, halkan kezdődik, de akár egy szimfóniában, már halkan ott lapul a főtéma az első tételben is. Komplex élmény; a szivarban meglepetésszerűen bukkannak fel a csokoládé, a bors, a mokka, a cédrusfa, dió, mifene aromái, újabb és újabb meglepetések robbannak tűzijáték-szerűen az ember ínyén, váratlanul, de az előző ízhez mégis harmonikusan kapcsolódva. Kiegyensúlyozott, izgalmas és változatos ízek a középső, „boldog harmadban“. Az utolsó harmadban a már ismert dallamok újabb kombinációi, de hangosabban, erősebben, a vége fortisszimó és szűnni nem akaró álló taps. És finom utóízek, az ember még másnap is rágcsálja a bajuszát, felidézve egy-egy ízt.

Szabolcs kettős bilincsben dolgozik, a történelmi tények szikár csontváza adott, erre kell húst és bőrt feldobálni, de azt meg szigorú szabályok szerint. A köteteken át fel-felbukkanó, „évelő“ szereplőknek fejlődni kell, sokrétegűnek kell lenni, az „egynyári“, egy köteten belüli epizódszereplők az irodalom íratlan szabályai szerint a ponyva papírmasé alakjai kell, hogy legyenek: a szép csodaszép, a gonosz nagyon gonosz, a ravasz nagyon ravasz stb. És a bravúr: a történelem, az ismeretterjesztés, a líra, a dráma, a fikció és a tények kavarognak-gomolyognak az olvasó szeme előtt egyetlen komplex, élvezetes regényt alkotva. (Hol vannak már a régebbi munkák, amikor a ponyva közepébe két oldal tudálékos ismeretterjesztés zuttyant, majd folytatódott a C-kategóriás amerikai fantazi!)

A profi író, aki első regényeiben önmaga volt, azonos valamelyik (vagy akár egyszerre több) szereplővel, most már eltávolodott az alakjaitól, kellően tárgyilagos. Hideg fejjel dönt a sorsuk fölött, már nem aszerint, hogy mi jó a szereplőnek, hanem hogy mi a legjobb a regénynek. Nem tartom kizártnak, hogy ez az író, ha újraolvassa az első munkáiról készült paródiát, már nem szisszen fel, talán maga is tudna már nevetni.

Azt nem tudom, a szerző mennyit érez a csodából, amit maga teremt. Eszembe jutott egy régi film, a Kairó bíbor rózsája. Az a film arról szól, hogy a fikció világában is megvannak a kőkemény szabályok (a jó mindig szép is, a rossz bűnhődik stb.), kivétel nincs, de a való világban is megvannak a kőkemény szabályok; az emberek buták, gonoszak és kicsinyesek, az erős győz, a naiv elbukik stb. Kivétel nincs. Kiszámítható és terhes, fárasztó mind a kettő. De a fikció és a való élet határán, a borotva élénél keskenyebb vonalon, ott megtörténnek a csodák! A munkától leterhelt, a politikával túlingerelt, fáradt, cinikus, kiégett olvasó, aki életének reménytelen taposómalmából a fikció csillogó, tudottan hamis és kiszámítható világába menekül, hirtelen elfeledi gondját-baját, elfeledi, amit történelemből tanult (mintha újranézett focimeccsen izgulna reszketve!), együtt lüktet a regénnyel, hagyja magát meglepni, sír a szomorúakkal, örül a boldogokkal, személyes ismerőseként gondol a szereplőkre, amíg két olvasás között kicsit elmegy dolgozni a sóbányába. Ez az a csoda, amit az olvasó újra meg újra szeretne átélni.

Ezt nyújtja az Anjouk VII. része, A birodalom ura törések, megbicsaklások, szünetek nélkül, magas színvonalon, az első laptól az utolsóig.