„Karczag György könyvei ma is megállják a helyüket, és érdemes volt regényeit feltámasztani“

Interjú Karczag Györgyről – az író fiával, Karczag Ákossal

Karczag Györgyöt leginkább „az ismeretlen remekíróként“ szoktuk emlegetni – mi, kései tisztelői. Az írónak rövid élet és még rövidebb alkotói pálya jutott osztályrészül: 1941-ben született, élt 37 évet, és haláláig három könyve jelent meg – három remekbe szabott történelmi nagyregény. Évtizedekkel a halála után – fiának, Karczag Ákosnak, illetve Madarász Imre irodalomtörténésznek hála – derült ki, hogy a hagyatékban azért még jócskán vannak kiadatlan művek: regények és novellák egyaránt. Gondolhatnánk, micsoda irodalmi szenzációnak számított, amikor ez kiderült – és milyen nagyot tévednénk. Amilyen rögös írói pálya jutott Karczag Györgynek életében, olyan rögös út vezetett korábban ismeretlen művei posztumusz kiadásaiig, illetve a történelmi zsánerben ma már klasszikusnak számító regényei méltó újrakiadásaiig. Mára viszont eljutottunk odáig, hogy a teljes Karczag-életmű elérhető nyomtatásban, és bár olvasói rajongva szeretik ezeket a könyveket, a sajtóvisszhangjuk ugyanolyan súlytalan maradt, mint az elmúlt fél évszázadban bármikor.

Karczag György kapcsán az egyik legsajnálatosabb tény, hogy az íróval soha senki nem készített interjút. Ezt az ordító hiányt próbáljuk most némileg pótolni, még ha teljesen nem is lehetséges: Karczag Györgyről beszélgetünk, az ismeretlen remekíró fiával, Karczag Ákossal.

BÍRÓ SZABOLCS NAGYINTERJÚJA

Hogyan emlékszel vissza édesapádra? Milyen ember volt?

Édesapám személye meghatározó volt számomra gyermekként, és az együtt töltött évek jelentős módon kihatnak rám felnőttként is, alighanem egész hátralévő életemben. Mellette hazaszeretetre nevelődni, a középkori történelmet megszeretni, régi kolostorok, várromok felfedezése után vágyódni nagyon könnyen ment, hiszen csodálatos történetmesélő volt, akit gyermekként sokszor tátott szájjal hallgattam. Gyakran meséltettem el vele gyermekkori csínytevéseit, valamint bükki kalandjait, melynek során 1960 júliusában csontvázakat ásott ki társaival egy középkori kolostor templomhajójában. Néha kedvenc könyvei vagy novellái tartalmát mondta el nekem, vagy felolvasott Gárdonyitól, Homérosztól (főként Odüsszeusz kalandjait) és más íróktól. Választék bőven volt, hisz jelentős könyvgyűjteménnyel rendelkezett, számos témakörben. Gyermekként nagyon érdeklődtem az ősállatok iránt (hol volt akkor még a Jurassic Park!), valamint az űrbéli idegen civilizációk témája is izgatott, és apámnak szinte valahányra volt könyve, cikke, illetve mindig nagyon érdekes, fantáziát megmozgató válaszokat adott. Utóbbi kérdéskör egyébként őt is nagyon foglalkoztatta, nem véletlenül volt 1970-től a TIT Sci-fi Klubjának oszlopos tagja.

Emlékszem arra, amikor ötévesen a Visegrádi utca és Váci út sarkán lévő könyvesbolt kirakatában először pillantottam meg a Zúgó nyilakat. Vagy amikor a szekrény tetején lévő tekintélyes iratcsomóra mutatva apám megjegyezte, hogy az új könyvéhez bizony még egyszer ennyit kell megírnia. Néha, egy-egy hétvégi délután, kiadatlan kézirataiból is olvasgatott nekem. Közben mondogatta, itt vagy ott fog még javítani, átírni benne.

1974-ben vele zajlott a már évek óta beígért, első „várfelfedező” élményem: a Bükk-hegység északnyugati részén lévő Dédes-várat és a hegy oldalában lévő kis barlangot kerestük fel, közeli táborhelyünkről. A barlang előterében néhány „ősállatcsontot” is kiástunk együtt, legalábbis én annak akartam látni…

Édesapám alkalmanként rákérdezett: olvastam-e valamelyik könyvét? Én ugyan 10-11 évesen már többször is nekiveselkedtem regényeinek, de bizony csak akadozva haladtam velük. Gárdonyival vagy May Károllyal könnyebben boldogultam. Kérdezgettem is tőle: apu, miért nem írsz inkább az indiánokról? Vagy esetleg a törökökről? „Azokról már olyan sokat írtak” – válaszolta mosolyogva.

Szülőként édesapám sokat kényeztetett, nagyon kedves volt hozzám, mellette mindig roppant biztonságban éreztem magam. Sokat jártunk együtt moziba, kirándulni, a Vidámparkba és más, gyermekszívnek oly kedves helyekre.

Jól emlékszem, mennyire tervezgette Anjou-királyainkról szóló könyvét, mely sajnos már csak terv maradt. Hosszan tartó, súlyos betegségében példát mutatott emberi tartásról, lelkierőről. Regénybeli hőseihez hasonlatosan nyugodtan, méltósággal várta a közeledő véget.

Ha jól tudom, egy-egy apró, jelentéktelen híradáson kívül semmi nem jelent meg a könyveiről a sajtóban, és vele sem készült interjú soha. Kiadták a történelmi regényeit, de egyúttal agyonhallgatták azokat, és a Magyar Írók Szövetsége kétszer is elutasította a tagsági kérelmét. Mi lehetett az oka mindennek?

Karczag György könyveinek megjelenéséről napvilágot láttak kisebb figyelemfelkeltő tudósítások (Ifjúsági magazin, Esti hírlap, Új Ember, Könyvbarát, Új Könyvek stb.), mintegy hírül adva ennek vagy annak a kötetének a kiadását. De valóban, átfogó elemzés, jelentős recenzió nem készült egyik könyvéről sem. Történelmi regényei sikert arattak az olvasók körében (a rengeteg pozitív visszajelzés nagyon fontos volt a szerző számára), a kiadott könyvpéldányszámok (címenként 27-28-ezer darab), valamint az, hogy valamennyi könyvesboltban terjesztették és minden könyvtárnak eljuttatták, valószínűleg sokkal többet jelentett számára, mint hogy nem készült vele például rádióinterjú. Az Írószövetség valóban elutasította kérelmét, hogy felvegyék tagjai sorába, de Karczag György úgy gondolta, ez előbb vagy utóbb, könyvei számának gyarapodásával úgyis bekövetkezik majd, amikor már úgymond, „befutott íróként“ tartják számon. Talán erőltethette volna, de alapvetően szerény és visszafogott volt, meg nem is tartotta annyira fontosnak.

És hogy mindennek mi lehetett az oka? Erre a legjobb választ a Karczag György-monográfia szerzője, Madarász Imre szolgáltatja művében: „Karczag (…) mögött nem állt régi vagy új vagy mindenkori érdekszövetség, lobbi, maffia. Nem volt a diktatúra politikai üldözöttje, csupán kiadáspolitikájának részbeni áldozata, akit nem lehetett pártlobogóra tűzni, nem volt (elő-)posztmodern, csak kiváló író, ami nálunk kevés az üdvösséghez.“

Tizenkét éves voltál, amikor édesapád elhunyt. Mikor ébredtél rá, hogy micsoda életmű őrzője lettél? Illetve mikor jött el az a pillanat, amikor rájöttél, hogy ezeket a műveket újra az olvasók elé kell tárni?

Néhány évvel apám halála után, 15-16 évesen már minden munkáját olvastam. Sokszor eszembe jutott, bárcsak elmondhatnám neki: milyen fantasztikusan jó ez vagy az a könyved. Mennyire olvasmányos, milyen nagy élményt jelent. Féltve őrzött, kiadatlan kéziratait (pontosabban: gépiratait) lapozgatva pedig azon morfondíroztam magamban, hogy ezek a nagy erőfeszítést és rengeteg időt igénylő, kiváló írások megjelenhetnek-e valaha is.

Az 1990-es évek elején voltak az első tétova kiadási kísérleteim, de kitérő válaszokat kaptam, illetve hamar falakba ütköztem. Hozzáteszem: én elsősorban apám kiadatlan regényeit szerettem volna megjelentetni, hisz történelmi regényeihez akkoriban még könnyebben hozzá lehetett jutni, illetve saját korosztálya jól emlékezett nagyszerű műveire.

2005. március 6-án következett be aztán alapvető fordulat, amikor Dr. Madarász Imre egyetemi tanár, irodalomtörténész felkeresett otthonomban. Madarász lelkes Karczag-rajongó, gyermekkorának meghatározó olvasmányélménye volt a Zúgó nyilak. Összebarátkoztunk, és én átadtam neki apám hagyatékát abból a célból, hogy monográfiát írhasson az íróról és műveiről. Számos olyan információt is megosztottam vele, melyeket csak a családtagok ismerhettek. A monográfia 2005. október 5-én jelent meg (Madarász Imre: „Legendák ébredése“ – Karczag György, az ismeretlen remekíró. Bp. 2005.). Bemutatója néhány hónappal később, december 1-jén valósult meg a Magyar Írószövetség klubjában, egyfajta késői elégtételként az írónak.

Még ugyanezen év végén – ugyancsak Madarász Imre közbenjárására – elkezdődött a Karczag György által írt művek újrakiadása az Attraktor Kiadó részéről; legelőször egy addig kiadatlan mű, A kihívott démon látott napvilágot. Ezt követte 2006-ban A trónon harmadik, majd 2009-ben az addig szintén fiókban lapuló A csillagok szeme, végül pedig a Zúgó nyilak. Az Attraktor Kiadó a szerző más munkáit nem jelentette meg, ám így is örültünk, hogy néhány Karczag-mű ismét elérhetővé vált a könyvesboltokban. Ami ekkortájt problematikus volt a kiadóval kapcsolatosan, az a reklám és a média bevonásának mellőzése, a könyvbemutatók elmaradása, és a visszajelzésekből azt is megtudhattuk, hogy a puritán, puhakötésű Attraktor-kiadványok árát igencsak sokallották a vásárlók. Ennél is nagyobb gondot jelentett, hogy a fülszövegek hiánya miatt a vevőknek a könyvesboltban fogalmuk sem volt, milyen tartalmat rejtenek ezek a kötetek – így elég nehéz egy könyvet értékesíteni…

Meglehetősen rögös út vezetett az újrakiadásokig, illetve egyes Karczag-műveket tekintve egyáltalán az első kiadásokig a 2000-es évek közepén. Karczag György újrafelfedezése – ha úgy tetszik, rehabilitálása – azonban elmaradt: ezek a könyvek sajnos nem tudták olyan nagy példányszámban, olyan magabiztos erővel képviseltetni magukat a piacon, hogy átüssék az ingerküszöböt, sajtóvisszhangjuk pedig annyi sem volt, mint édesapád életében az első kiadásoknak. Aztán a 2010-es évek közepén mintha végre elindult volna valami, de ez a komolyabbnak tűnő próbálkozás is hamvába holt. Érthetetlenül hosszú időbe telt, mire az Árpád-triász három regénye (Zúgó nyilak, A trónon harmadik, Idegen páncélban) végre eljutott a Lazi Kiadóhoz, ahol egységes formában, nagy példányszámban újra megjelenhetett, A térkép szerint ismeretlen pedig megírása után 52 évvel (!!!) jutott el odáig, hogy ránézésre is méltó, vonzó formában, komolyan vehető példányszámban adja ki a Hunland Kiadó. Azt meg sem kísérlem boncolgatni, hogy vajon miért ez a dühítő közömbösség, sokszor konkrét ellenállás Karczag György remekműveivel szemben: inkább a te személyes tapasztalataid érdekelnének. Hogyan élted meg ezt a hosszú, küzdelmes, sokszor reménytelennek tűnő folyamatot?

Az Attraktor Kiadó által jócskán 1000 példány alatt kinyomtatott, föntebb felsorolt műveket követően el kellett gondolkodni azon, hogy a Karczag György-életművet illetően hogyan legyen tovább. 2011-ben és 2012-ben a Hungarovox Kiadó által napvilágot látott A térkép szerint ismeretlen című Karczag-regény, mely kétszer is megjelent mindössze néhány száz példányban, de sem formailag, sem pedig a szerkesztését illetően nem voltam vele elégedett.

Úgy vélem, az első Karczag-mű, amely külső megjelenését és minőségét illetően is méltó formában került újrakiadásra, a Porta Historica Kiadó által megjelentetett Zúgó nyilak volt, 2015-ben. A vaskos, keménytáblás kötetet Nagy Gábor igen látványos címlapgrafikájával már kézbevenni is jelentős esztétikai élményt nyújt.

És itt tulajdonképp hátra is lehetett volna dőlni, mivel valamennyi Karczag-regény és kézirat megjelent. Sugallták is ezt nekem innen-onnan… Én azonban azt szerettem volna, ha az olvasó a könyvesboltba betérve még az elkövetkezendő években is rábukkanhat egyik vagy másik Karczag-műre. A történelmi regények újrakiadása kapcsán az egyik legnagyobb, kifejezetten ezzel a zsánerrel foglalkozó kiadónál elutasítottak, a Lazi Kiadó tulajdonosa viszont nem sokkal ezután jelezte felém, hogy szívesen megjelentetné Karczag György történelmi regényeit. Ezután jelent meg gondozásukban az Idegen páncélban (2019), A trónon harmadik (2020) és a Zúgó nyilak (2021). Az Árpád-triász – ahogy Madarász Imre hajdan elnevezte – végre elnyerte egységes formáját, és immár bárki számára elérhető a könyvesboltokban és számos webshopban. Annyit még mindenképp hozzá kell fűznöm ehhez a sorozathoz, hogy e könyvek fülszövegét a Karczag-regények egyik nagy tisztelője, az úgyszintén történelmi regényeiről ismert, a közelmúltban sajnálatos módon elhunyt Csikász Lajos írta.

2021-ben A térkép szerint ismeretlen című regény is a megérdemelt külalakkal, nagyszerű minőségben, gondosan újraszerkesztve jelent meg a Hunland Kiadónál. A kiadóvezető Szakács Árpád (akinek a 2015-ös Zúgó nyilak impozáns kötete is köszönhető) e Dél-Amerikában játszódó kalandregény nagy kedvelője. Fokozott gonddal és lelkesedéssel dolgoztunk mindketten a kötet méltó megjelenésén, melyet ebben a formájában bizonyára szerzője is örömmel forgatna. Szendrei Tibor látványos borítógrafikája pedig kiválóan megragadja a könyv hangulatát, és már önmagában a kötet megvásárlására csábít.  

Úgy gondolom, a Lazi-féle sorozattal és A térkép szerint ismeretlen pazar kiadásával egy ideig most valóban „hátradőlhetek“, de a távolábbi években – lehetőségeimhez mérten – mindig dolgozni fogok azon, hogy időről-időre, ha a Karczag-könyvek elfogynak a polcokról és a raktárakból, újra megjelenjen édesapám egyik-másik műve.

Jelenleg e könyveknek már nem  a kiadása, hanem megismertetése, „elolvastatása“ a fő cél, ami legalább olyan nehéz feladat. Az átütő siker kellő mennyiségű reklám, hírverés, könyvbemutató, TV, rádió stb. híján régebben sem vol túlzottan elképzelhető, ma pedig különösképp nem az. Karczag György írói éveiben, az 1960-as évek második felében, illetve az 1970-es években nem volt ritka egy-egy történelmi regény esetében a 70-80-ezres példányszámú megjelenés sem. Manapság könyvek hihetetlen tömegével találkozhat a vásárló az üzletekben, és honfitársaink közül alig több mint tucatnyi író, valamint úgynevezett „közismert, népszerű személyek“ vagy celebek reménykedhetnek néhány tízezernyi kötet értékesítében, de az ötvenezres eladást ők is csak ritkán érik el. A történelmi regény műfaját kifejezetten kedvelő, néhány ezresre apadt olvasótábor „kegyeiért“ nem könnyű megküzdeni… Az interneten több helyütt találhatók vélemények, értékelések könyvolvasók fórumának helyet adó weboldalakon (például moly.hu) vagy könyvesbloggerek tollából. Az észrevételek, kritikák alapján nekem úgy tűnik, Karczag György könyvei ma is megállják a helyüket, és érdemes volt regényeit feltámasztani barátaim – Madarász Imre, Bíró Szabolcs, Csikász Lajos, Szakács Árpád – segítségével a mai olvasógeneráció számára.

Édesapádat többek között Jókai, Gárdonyi, Homérosz munkássága, valamint Marczali Henrik Magyarország története az Árpádok korában című könyve inspirálta. Mindemellett azonban nagyban hatottak rá azok az élmények, melyeket amatőr régészként szerzett. Mit lehet tudni erről az oldaláról?

Karczag György humán érdeklődése már gyermekkorában nyilvánvaló volt; földrajzi, történelmi, irodalmi téren – nagyfokú olvasottsága révén – huszonéves korára rendkívül tájékozott és művelt embernek számított. A történelem mellett a régészet is roppant módon érdekelte. Utóbbi esetben főként a világ nagy archeológiai felfedezései és régészeti rejtélyei foglalkoztatták. Jól ismerte például az Univerzum folyóiratból Alexandr Gorbovszkij teóriáit az eltűnt régi földrészekről és kultúrákról (ennek későbbi gyűjteményes kiadása: A. Gorbovszkij: Elsüllyedt legendák. Bp. 1986). Többek között Várkonyi Nándor Sziriat oszlopai, elsüllyedt kultúrák vagy C. W. Ceram A régészet regénye című könyve is gyakori olvasmánya volt. Részben az előbbi művek, részben pedig P. H. Fawcett könyve, A Mato Grosso titka inspirálták A térkép szerint ismeretlen című régészeti kalandregényét.

Az író „személyes régészeti kalandja” a Bükk-hegységben történt meg vele, és egy életre hatással volt rá. Karczag György 1959-ben töltötte első nyarát az Északi-Bükkben, a Szentléleknek szentelt pálos kolostor romjainál. Tanár barátai hívására érkezett ide, akik ipari tanuló intézetek diákjait táboroztatták a közeli tisztáson és a mellette lévő turistaházban. A kolostorhoz kapcsolódó mendemondák hamar felkeltették apám érdeklődését. A következő évben, 1960 júliusában is visszatért a táborba, és elhatározta, hogy a templomhajó alatt, az állítólagos kazamatában megkísérli felkutatni az oda rejtett kincseket. Az egyik tanár és néhány fellelkesült diák társaságában 1960 júliusának utolsó hetében felásta a templomhajó középső részét, szemben a hajó északi bejáratával. A napokig tartó munka során három csontvázra bukkantak. A kutatásról csak tíz nap elteltével értesítette a romok melletti turistaház gondnoka a miskolci Herman Ottó Múzeumot. Komáromy József, a múzeum régész-igazgatója ekkor azonnal a helyszínre sietett, és miután leletmentést végzett, visszatemettette a sírokat, csontvázastól.

Karczag György az 1960-as évek közepéig rendszeresen járta az Északi-Bükk vidékét. Az 1960-as „amatőr ásatás” egy életre szóló, felejthetetlen ifjúkori emlék maradt számára. Élményeinek hatására Zúgó nyilak című, első történelmi regénye második részének VI–VII. és X. fejezete jóformán mindvégig ezen a tájon, a Szentlélektől 4 kilométerre, északnyugatra található Dédes várában és környékén játszódik, sőt a VI. fejezetben a főhős, Ákos nembéli Ernye ellátogat a Szentléleki kolostorba is. Az író 1960-as kincskereső kalandjának, illetve régészeti vágyainak nyilvánvaló kivetülése A térkép szerint ismeretlen című könyve, melyben két magyar származású régész fiatalember Dél-Amerika őserdeiben kutatja, ássa eltűnt ősi városok romjait. A kihívott démon című, 2005-ben megjelent, részben önéletrajzi ihletésű kötetének lapjain pedig nem csupán a szentléleki romok bukkannak fel ismét, hanem Csatkó Antal néven az ottani erdész alakja is megelevenedik, akinek a kolostorra vonatkozó történetei (120–126. o.) részletesen olvashatók.

A „szentléleki kaland” nekem is az egyik kedvencem volt, apám nagyon érdekfeszítően, színesen tudta előadni az eseményeket. És a sztori egyre izgalmasabbá és hátborzongatóbbá formálódott az évek során; valószínűleg az „én kedvemért” kísértetek is előjöttek éjszakánként, zaklatták a sátorban alvókat, és egészen addig nem nyugodtak, míg a csontvázak vissza nem lettek temetve…

Néhány évvel ezelőtt nekiláttam, hogy a Zúgó nyilak korai kéziratából, a múzeumok fennmaradt dokumentációiból, valamint a meglévő szakirodalomból összerakjam az 1960-ban történt valós eseményeket, részben apám fotóival illusztrálva. Írásomat a Várak, kastélyok, templomok 2020-as évkönyve közölte (Karczag Ákos: Az 1960-as bükkszentléleki ásatás Karczag György visszaemlékezéseiben. 120-125. o.). Akit esetleg érdekel a cikk, letöltheti PDF-formátumban, az Academia.edu oldalról.

Sokan nem tudják, hogy A térkép szerint ismeretlen nem az Árpád-triász után keletkezett: ez volt Karczag György második regénye, rögtön a Zúgó nyilak után: 1968-tól 1969-ig írta, sőt a Móra Ferenc Könyvkiadó javaslatára át is dolgozta, nagyjából 40 oldallal kibővítette, ezt a könyvét mégsem adták ki soha életében (a posztumusz kiadásokról már fentebb beszéltünk). Mi lehetett az oka a regény mostoha sorsának, lehet errő valami konkrétumot tudni?

A térkép szerint ismeretlen megírásának korában a kiadók szerkesztői nagyon helytelenítették, hogy két magyar emigráns a könyv főhőse. Az emigránsok, „disszidensek“ akkoriban igen rossz szájízt keltő, elutasított személyek voltak, azonban Karczag György nem volt hajlandó alapvető változtatásokra ezen a téren. „A vadromantikus és többnyire melankolikus mű nem szolgálja a szocialista ifjúság épülését és szellemi fejlődését“ – nagyjából így hangzott a végső ítélet. Így aztán, hosszas huzavonát követően, a kézirat „fiókba került“; apám úgy vélte, jönnek majd „jobb idők“, amikor ezt az írását is elfogadják, kinyomtatják. Mindenesetre nagy kár, hogy kiadása akkoriban elmaradt. Az őserdő titokzatos romvárosaiba kalauzoló, letehetetlenül izgalmas kalandregény messze megelőzte korát, és egyúttal a Spielberg által később kitalált Indiana Jones-típusú kalandhős és egzotikus régészeti közeg előképének, előörsének tekinthető. Az 1970-es évek elején érzésem szerint ez a kötet nagyot szólt volna, sokkal-sokkal nagyobbat, mint 2011-ben vagy 2021-ben, amikor immár számos hasonló témájú film- és könyvélménnyel a háta mögött a mai generáció elolvashatta.

Egyébként mindig kicsit restellkedve vallom be, de nekem ma már nem az Árpád-triász egekbe magasztalt kötetei a kedvenc Karczag-műveim (bár kétségkívül azokat is nagyon szeretem, mondhatni kívülről fújom, és jelentős mértékben hatottak rám ifjúkoromban), hanem ez a kalandregény. E könyv izgalmas leírásait, főhőseinek kalandjait a dél-amerikai dzsungelben rejtőző romvárosokban, gyakran felolvastattam apámmal. Úgy vélem, ez a történet alapozta meg későbbi életem fő irányát, azaz, hogy én is elfeledett régészeti helyszíneket – várromokat, várhelyeket – keresgéljek és dokumentáljak a Kárpátok vadonában (több mint 2000 erődített helyet jártam be mintegy másfél évtized leforgása alatt). És akárcsak a Karczag-regény főhősének, szerencsémre nekem is akadt egy kiváló, kalandvágyó barátom, utóbb szerzőtársam, Szabó Tibor, aki társult mellém ebben a hatalmas vállalkozásban; ez is rímel A térkép szerint ismeretlen eseményeihez.

Talán elkötelezett olvasói, késői rajongói körében sem feltétlenül ismert tény, hogy Karczag Györgynek volt egy sci-fi-írói korszaka is: a Könnycsepp Mónikáért című novellája 1972-ben Arany Meteor-díjat kapott, és a magyar mellett megjelent angol, illetve német fordításban is. Ezt követően A Glaukusz-sav című novella a Kuczka Péter által szerkesztett, klasszikus Galaktika hasábjain látott napvilágot, 1973-ban. Öt további sci-fi-novella és egy regény (A csillagok szeme) azonban az asztalfiókban maradt. Mennyire volt komoly édesapádnak a sci-fi iránti érdeklődése? Lehet-e tudni, kiknek a műveit olvasta ebben a zsánerben? Illetve adja magát a kérdés: ha hosszabb életút adatik meg neki, vajon írt volna a történelmi regények mellett további sci-fiket is?

Édesapám valóban szerette a sci-fit, ami a 60-as, 70-es években még jobbára megtűrt műfajnak számított. A Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat és a Galaktika folyóirat mindegyik kiadványát olvasta akkoriban, továbbá számos egyéb, ebben a témában hozzáférhető könyvet. Nagyon szeretett moziba, filmklubokba járni, ott is minden elérhetőt megnézett. A TIT Tudományos Fantasztikus Klubjának tagjaként a klub kiadványába, a Pozitronba két könyvbírálatot írt (C. D. Simak A város és a Delfin Könyvek ifjúsági sorozat A nyikorgó idegen című kötetéről).

Első sci-fi regényén sokat dolgozott (egyszer teljes egészében átírta), azonban A csillagok szeme című kötete csupán évtizedekkel a halála után, 2009-ben jelenhetett meg. Az Attraktor Kiadó a regény végén Karczag Györgynek mind a hét sci-fi novelláját közölte (köztük öt kiadatlan volt), ezzel az író tudományos-fantasztikus irodalommal kapcsolatos valamennyi fontos írása bárki számára hozzáférhető lett.

Érdemes megemlíteni, hogy apám egy sci-fi színdarabot is tervezett, illetve kezdett el 1977 körül, amely a 21. század 50-es éveiben játszódik, Gigantopolisban. A félkész és többször átírt munkapéldány azonban nemigen alkalmas arra, hogy – akár utólag is – megjelentethető legyen.

Most, hogy végre méltó formában újra megjelent az Árpád-triász és A térkép szerint ismeretlen, hogy látod, van rá esély, hogy A kihívott démont és A csillagok szemét is „leporolja“ valamelyik kiadó?

Mindkét utóbbi regény elérhető, megvásárolható némi erőfeszítéssel – legjobb tudomásom szerint – a neten. De hosszabb távon valóban érdemes gondolkodni ezen művek újrakiadásán az elkövetkezendő években… Karczag György A kihívott démon című munkája, bár megjelent 2005-ben, meglehetősen elsikkadt és kevés figyelmet kapott, holott igen jól megírt társadalmi regény az 1970-es évek értelmiségi világából, a korszak társadalmi és művészeti problémáit szerfelett olvasmányosan taglalva egy fordulatos történet keretében.

Az édesapádról szóló monográfia írójának, Madarász Imrének határozott célja volt – saját szavaival élve – „utólagos-posztumusz igazságot szolgáltatni egy méltatlanul elfeledett honfi- és pályatársamnak.“ Könyve végén azt írja: „Karczag Györgyöt immár nem fölfedezni kell – mostantól művei megjelentetése vagy újrakiadása – s persze olvasása – a feladat.“ Hogy érzed, sikerült-e mostanra az igazságszolgáltatás, zajlik-e a Madarász Imre által kijelölt feladat végrehajtása?

Amikor Madarász Imrének a Karczag György írói pályafutását felölelő kötete 2005-ben megjelent, megtörtént az első fontos lépés, hisz mely író ne vágyakozna arra, hogy egy nagy hírű irodalmár-professzor külön monográfiában elemezze-méltassa műveit és azok irodalmi értékeit, regény-remeknek titulálva a Zúgó nyilakat, és irodalmi kincseknek nevezve egyéb köteteit. Nem is szólva arról, hogy e monográfia bemutatójára az Írószövetség Székházában került sor, mely hajdan elutasította, utólag viszont e rendezvénnyel elégtételt nyújtva elismerte az író kiemelkedő munkásságát.

2006. március 15-én a Karczag György Emlékbizottság szervezésében emléktáblát avattak Karczag György tiszteletére a XIII. ker. Szent István körút 16. számú ház falán, mely házban 1959-től 1978-ig élt, és itt írta valamennyi művét; ez az esemény is nagyon komoly megtiszteltetésnek számít.

Ezt követték a fentebb már részletezett könyvkiadások (némely esetben a harmadik, sőt a negyedik kiadásnál tartunk). Ez szintén nagyszerű dolog, hiszen az író összes műve viszonylag könnyen elérhetővé vált. A Facebookon általam szerkesztett „Karczag György író emlékoldala“ pedig részletesen bemutatja édesapám könyveit, novelláit, néhány személyes tárgyát, sőt egy-egy ritka fotó is felkerült rá.

Úgy vélem, a magyar történelmi regény műfaját kedvelő olvasók egyre szűkülő táborában ma már szinte mindenki hallott az íróról, és olvasta valamelyik – akár mindegyik – művét. Amit ma leginkább hiányolhatunk, az talán elsősorban az, hogy történelmi regényeinek kiemelkedő irodalmi értékei nem emelték őt azokba a magasságokba, melyet joggal megérdemelt volna. Karczag György esetében a legfőbb cél természetesen a jövőben is ugyanaz: minél több olvasóhoz eljuttatni könyveit. Ennek sajnos nemigen kedvez napjaink kedvezőtlen tendenciája, azaz a könyvolvasók számának radikális csökkenése, tény viszont, hogy ez a súlyos probléma manapság az élő és holt magyar regényírókat egyaránt fenyegeti.

(A képek forrása: Karczag Ákos magánarchívuma, ill. Karczag György író emlékoldala)