Vannak könyvek, amelyek mintha önálló akarattal rendelkeznének. Ilyen lehet a katalán író, Albert Sánchez Piñol első regénye, a Hideg bőr is, de hogy miért, azt legjobban a személyes példámon keresztül tudom megmagyarázni.

A könyvet valamikor 2009-ben, a megjelenése évében vásároltam. Nem láttam róla hirdetést, nem olvastam róla recenziót, egyszerűen csak belefutottam az egyik könyvesboltban. Tulajdonképpen nem tudom, miért vettem meg, hiszen a katalán irodalommal soha azelőtt nem volt dolgom, a fülszövegben felvázolt téma sem annyira korbácsolt fel, mégis: a Hideg bőr a kosaramban landolt, hazatérve pedig felkerült a könyvespolcomra. Az ezt követő kilenc évben időről időre levettem, aztán anélkül tettem vissza, hogy belelapoztam volna. Mintha azt mondta volna, várjak. Mintha nem akarta volna, hogy akkor és ott olvassam el. Két költözést élt meg így Piñol regénye: mindig velem jött, polcról dobozba került, a dobozból pedig vissza a polcra, és ha időnként új olvasmány után kutatva a kezembe vettem, végül mindig ugyanaz történt: rövid töprengés után visszaraktam. Aztán 2018 elején, minden előzmény nélkül, hirtelen elementáris erejű késztetést éreztem arra, hogy elolvassam. De azonnal. Mintha ez az önálló akarattal rendelkező könyv azt mondta volna: „Most van rám szükséged, ezért vagyok veled lassan kilenc éve!” És a legfurcsább, hogy igaza volt: a regényt a lehető legjobb pillanatban kezdtem el olvasni. Beszippantott, és nem is engedett, míg a végére nem értem. Életemnek ebben az adott szakaszában maga volt a tökéletes olvasmány.

Ez persze csak romantikus képzelgés, a könyveknek valószínűleg nincs ilyen misztikus erejük. Ettől függetlenül a Hideg bőr tényleg kivételes regény. Egy hajdani ír szabadságharcosról szól, aki, megundorodva az egész világtól, el akar rejtőzni annak legtávolabbi, legmagányosabb zugába. Egy egészen kicsi, L alakú szigeten köt ki az Atlanti-óceán déli részén, ahova időjárás-megfigyelő tisztnek érkezik. A szigeten nem nagyon van más, mint egy kunyhó, egy világítótorony, na meg az, amit főszereplőnk magával hozott. Elődjének azonban nyoma sincs, csak a világítótorony minden bizonnyal háborodott elméjű őrének, de belőle sem lehet túl sokat kihúzni. A hajó otthagyja az új tisztet a világ végén, azzal, hogy egy év múlva visszajön érte. Aztán leszáll az éj, és a szigetet ellepi a megelevenedett iszonyat…

A Hideg bőr egészen különleges élmény. Piñol minimalista, lényegre törő stílusa a felvezetés után nem igazán hagyja lankadni az olvasó figyelmét. Nem hömpölyög, nem időz el részleteken, mégis rendkívül mélyre hatol főhőse lelkébe. Nem fél a bizarr, néhol horrorisztikus, máskor egészen abszurd megoldásoktól sem, és tulajdonképpen ugyanarra tesz kísérletet, amire főszereplőjét is predesztinálja: úgy értekezni, gondolkodni a világról és benne az emberről, hogy alapvetően egészen távol helyezkedik tőle, normális életkörülményeitől. Albert Sánchez Piñol első regénye úgy romantikus, hogy közben cseppet sem az, és úgy kalandos, hogy közben végig filozofikus mű. Csattanót ne várjunk, a furcsa történet végül körbeér, hogy akár azonnal elölről is kezdhetnénk az olvasást. De nem ezt csináljuk-e újra és újra?

Érett, gondolkodó olvasóknak ajánlom a Hideg bőr című regényt, akik hajlandóak kicsit kimozdulni a komfortzónájukból, és nem félnek időnként új vizekre evezni. A kilencéves „érlelési” idő pedig talán nem is szükséges.

(Európa Könyvkiadó, 2009)

Megjelent a Csallóköz regionális hetilap 2018. évi 31. számában.